Miért és hogyan vezessünk népdalkört?

„Ülj le, ahol énekelnek, daluk nincs a rossz embereknek.” (Goethe)

Bartóktól az ötlet, a Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? c. rövid alapvetése sokakban elindította a vágyat a népzenekutatásra. Én most arra buzdítok, hogy énekeljünk! Minél többen, minél szebben! És minél jobbat. Nem könnyű ezt elérni, még nehezebb elkezdeni, a semmiből aranytorkú kórust, énekes csoportot fabrikálni, megküzdeni a hivatalokkal, az ellendrukkerekkel, megválaszolni a támadóknak, stb. Hogy ez a sok fölösleges dolog könnyebben menjen, s hogy a rengeteg igazi munka színvonalasabb és egyszerűbb legyen: nos ehhez próbálok segítséget nyújtani mindazoknak, akik e szent és áldott munkába belefognak. Aki kórust vezet, azontúl, hogy elkezdte ezt a munkát – már sosincs egyedül, és sosem fog unatkozni. Édes terhet vesz a vállára, tele örömmel és munkával, mérgelődéssel és sikerrel. Olyan, mint a mákony, nem hagyja majd nyugodni, hisz a siker sikert kíván, s ha egyszer elindul a szekér….

Biztatásul, itt az elején idézzük a Mester, a mindig, mindenhez jó példát mutató Kodály Zoltán erre vonatkozó gondolatait: „…a népdal egyszólamú éneklése igen nagy művészi feladat, és vajmi ritkán hallunk ilyet tökéletes kivitelben. Itt most nem arra gondolok, hogy azt agyon kell nüanszírozni és mindenféle rafinált dinamikai és tempójelzéssel érdekessé tenni. Nem. Sokszor a legegyszerűbben előadott dal előadása okozza a legnagyobb nehézséget azért, mert mindenkiben többé-kevésbé tudatos érdekesítési hajlam dolgozik, amelyet le kell fokozni, le kell tompítani. Népdalaink nagy része monumentális jellegű, az énekeseket egyszerű és nagyvonalú előadásra kell rávezetni. Ez nem kis dolog, és nagyon meg lehet elégedve az a karvezető, akinek sikerül.

Természetesen ez megint nem azt jelenti, hogy tilos nüanszírozni és tilos a tempót változtatni. El kell találni az arany középutat jó ízléssel. Különösen megengedhető ez többstrófás dallamoknál, ahol a szöveg kifejezése már magától nyújt indítékot arra, hogy hol erősebben, hol halkabban, hol gyorsabban, hol lassabban énekeljünk, de ennek természetesen soha nem szabad odáig fajulnia, hogy a dallam körvonalai eltorzuljanak, vagy felismerhetetlenné váljanak.”

Kodály tanítványa és munkatársa, Vargyas Lajos a következőkben fogalmazza meg a dal természetes szerepét mindennapi életünkben:

„…a nép hagyományos életét csakúgy, mint polgárivá alakuló újabb életformáját, át- meg átszövi a zene. A népi társadalom nem lehet el nélküle. A maga fejlődési fokának megfelelő formában, többnyire az egyszólamú éneklésben, de hangszeres muzsikaként is, mindenütt él vele. Nemcsak él vele, nagyra is becsüli, szüksége van rá. S ez tanulság a fejlettebb társadalom számára is: az egészséges ember nem lehet meg zene nélkül. Nemcsak zenehallgatásra van szüksége, hanem a maga-csinálta zenére is, mindenekelőtt a legszemélyesebb, a legmélyebbről feltörő zenére, az éneklésre.”

De nézzük, mik is az alapvető feladatok, mit, hogyan érdemes. Egyet megígérek: nem fogok konkrét tanácsokat adni. Nem ajánlok jól és helyesen összeállított dalcsokrokat. Nem mondom meg, mely népdal énekelhető kánonban, melyik szól jól dudabasszussal. Nem. Ezt minden kórusvezetőnek magának kell kiizzadnia. És különben is: egy csokor szólhat jól az egyik csoportnál, míg a másiktól nevetségesen gyengének halljuk. Maga az alkotás, a próbálgatás folyamata a gyönyörű ebben az egész munkában, nemcsak a pillanatnyi siker, mikor a közönség tapsol. Tanuljunk meg örülni az együtt eltöltött időnek, tanuljunk meg kulturáltan vitatkozni az énekelnivalóról, szeressük a népdalköri munkát. A lényeg, a szépség úgysem a csillogó színpadon, hanem az egész napi munka utáni fáradt hétköznap estén, a próba perceiben varázsolódik elő.

Kórustoborzás

Most nem a professzionális, pénzért dolgozó, hivatásos énekkarokról beszélünk. Azokról a jobb szó híján amatőröknek nevezett csodálatos emberekről, akik szabadidejükből, energiájukból áldoznak – kinek is? – egymásnak, saját maguknak – mindannyiunknak. Akik rossz időtől, esőtől - sártól, fáradtságtól, pénzhiánytól sem riadnak meg, eljárnak a próbákra, feláldozzák ünnepeiket, vasárnapjaikat a köz oltárán, úgy szórakoztatnak, szolgálnak, boldogítanak másokat, hogy közben maguk is örülnek.

Hogyan is alakulnak ezek az éneklő csoportok? Általában spontán, maguktól szerveződnek. Egy idő után mindenkiben felébred a vágy az alkotás iránt. Kinél előbb, kinél később. Jó esetben ezt önállóan, egyedül meg is oldja, hímezni, faragni kezd, vagy elővesz egy hangszert, és megtanul rajta játszani. Vagy énekelni kezd. De ha valaki ezt felnőtt fejjel teszi, az eredmény már nem mindig olyan, hogy azzal másokat is boldogítani tudjon. Márpedig a művészet sosem egyirányú, egyoldalú dolog, a művészet kommunikáció. Az előadó fél el akar valamit mondani hallgatóinak. Dalban, versben, prózában vagy egyébben. A dalolást szívesen hallgatja a közönség, ha az technikailag helyénvaló, művészileg rendben van. Ehhez azonban igen jól formálható testi-lelki alkatra van szükség, meg egy jó tanárra. Felnőtt korú embernél gyakran hiányzik mindkettő. Ezért szerencsés az a megoldás, hogy többen összeállnak, és kórusként, népdalkörként, asszonykórusként vagy népzenei együttesként élik ki művészi hajlamaikat – eleinte a saját – később mások boldogítására.

Előfordul, hogy akad egy lánglelkű vezető, aki valamilyen oknál fogva a muzsika elkötelezettje, s szívéből már-már kicsordul a zene utáni vágy – s társakat keres maga mellé. Aztán lesznek ketten, hárman, s mind többen, elterjed az éneklő közösség híre.

Legyen szó bármiről: dalárda, népdalkör, templomi énekkar, falusi, kisvárosi éneklő közösség, első lépés, a tagok rábírása arra, hogy ott legyenek legalább egy próbán. Ha egyszer elmennek, már nyert ügyünk van: a zene (ha jó) biztosan megteszi a magáét. S akkor már semmit sem kell tennünk, jönnek a tagok. Ha mégsem, akkor érdemes közzétenni hirdetést, elsősorban a környéken, forgalmas helyeken, esetleg a községi, városi hirdetőben is.

Dalcsokor

Mint neve is mondja: csokor. Mi szokott csokorban állni? Elsősorban a virág. De vajon szép-e minden bukét? Szép, hiszen minden darabja szép külön-külön. De nem szebb-é a szakavatott kéz által művészien összeállított csokor, mint a hányavetin összedobált virághalmaz. Szebb. Miért is?

Nézzük meg (elemezzük) mi szokott lenni a „művészi”, virágkötő mester által összeállított csokorban! Általában azonos virágok – abból sem túl sok. Mindig van valami vezérelv – a szín, vagy a virág fajtája. Aztán van valami ellentét – mondjuk a kiegészítőkben. (Masni.) De lehet, hogy az egész egységes, csak színárnyalataiban különbözik. A szép virágcsokornak van ritmusa. Azonos hosszúságú szárral vágják a tagjait, vagy éppen egy domináns, hosszú szál mellé tesznek néhány apróbbat, az előbbit kiemelendő. Semmiképp sem készülhet úgy a csokor, hogy véletlenszerűen összedobálnak néhány rózsát, ibolyát, szekfűt, és összekötik valamivel. A jó virágkötő pontosan tudja, mit mivel szabad összekötni.

Nos, így van ezzel a jó népdalcsokor-összeállító is. És ahhoz, hogy jó csokrai legyenek, nem kell feltétlenül főiskolára járnia. Ösztönös zenei, művészi érzék kell csupán, s ez bárkinek megadathatik.

A legfontosabb, hogy csak az igazi magyar népdalok közül válogassunk. Hogy mi a népdal, néha nehéz eldönteni. Ha vitában vagyunk önmagunkkal, netán a kórussal: forduljunk szakemberhez. A hivatalos kiadók által kiadott, ismert nevű szakemberek által gyűjtött vagy lektorált kiadványok nem (vagy igen ritkán) tévednek, ezekhez bátran nyúlhatunk. Ugyanilyen biztonságosak az autentikus (eredeti előadó, tehát adatközlő által előadott) hanganyagot tartalmazó szakkiadványok (CD, kazetta, stb.). Ezeket általában elismert zenei – népzenei szakmai szervezetek, tudományos műhelyek gondozzák, akiknek bátran hihetünk. Kevésbé biztonságosak az egymástól hallott dalok - tessen bár nagyon is! Sokszor ott bújik meg az ördög a fülbemászó dallamokban, eteti, énekelteti magát – és csak nehezen derül ki: talmi ócskaság az egész. A szakmai megmérettetéseken jelen lévő zsűritagok is adnak tanácsot, amelyet érdemes megfogadni.

Közismert tény, hogy Bartók Béla csoportosítása szerint ismerünk régi rétegű, új stílusú, valamint vegyes osztálybéli dallamokat. A régiek akár a honfoglalás korának levegőjét is idézhetik, de mindenképpen öregebbek 500 évnél. Az új stílus dalai a XIX. század végének, XX. század elejének szülöttei. Vegyes osztályba tartoznak azok a dalok, melyek egyik alaptípushoz sem köthetőek, tehát kilógnak a sorból. Itt van a legtöbb nótára emlékeztető, kevésbé értékes dallam. De gyakran tűnnek ki ezek a dalok „másságukkal”, különlegességükkel, tehát jól válogatva közülük, igazi csemegét jelenthetnek, megkoronázhatnak egy-egy csokrot.

A régi réteg jellemzője az ereszkedő dallamvonal, a kvintváltás és a rövid szótagszámú sorok jelenléte. Ilyenek a Röpülj páva, az Érik a szőlő, stb.

Az új stílus dallamai visszatérő szerkezetűek, tehát az első és utolsó soruk szinte mindig megegyezik és viszonylag alacsonyan mozog. A két közbülső sor kissé magasabban van. Szótagszámuk több, mint a régi rétegé. (A csitári hegyek alatt, Szánt a babám, stb.)

Fontos szempont, hogy az új stílusú dalok sokkal jobban elterjedtek nyelvterületszerte, mint a régi stílusúak. Sok köztük az ún. „országosan elterjedt”. Ennek oka a kortörténetben keresendő: keletkezésük idején már működött a közlekedés, kevésbé voltak az emberek röghöz kötöttek. Az írásbeliség is ennek kedvezett, egyes dalok meg-megjelentek nyomtatásban is, vásárokon, kocsmákban cseréltek gazdát. Egy tipikus pl. dunántúli régi dallam csak annak a tájnak a jellegzetességeit hordozza, elképzelhetetlen a megjelenése mondjuk Erdélyben. Ugyanez az új dalokról nem mondható el. Ezért értelmezhetjük lazábban az új stílusú dalok származási helyét. Gyakran elég csak a benne szereplő falu vagy város nevét megmásítani: máris a tájba beleillő dalt kapunk.

Nem mindegy, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Valamilyen szerkezetre kell rátenni őket, tehát úgy kell követniük egymást, hogy a kész mű, a dalcsokor a hallgatónak (és az előadónak is természetesen) mondjon valamit. Az előadóművészet, mint kommunikációs séma alapmotívuma a mással való közlés igénye. (Ha én sem tudom, mit akarok elmondani – hogyan mondhatnám el?!) Sokféle forma elképzelhető. Leggyakoribb a szövegalapú rendezés, amikor azonos témájú dalokat rendezünk egybe. Természetesen nagyon kell vigyázni arra, hogy egy tájegységen belül maradjunk. Jó szövegrendezettségű csokornál egyes esetekben ettől eltekinthetünk – de zeneileg ezt nagyon meg kell indokolni. Tehát tájegységen (szűk vagy tágabb értelmezés is elképzelhető, pl. kiskunhalasi dalok, vagy dalok a Kiskunságból) belül válogassunk. A szövegen kívül kitűnő rendező elv a dalok ritmusa, előadási tempója.

Mindenképp érdemes egy figyelemfelkeltő dallal indítani. Figyelmet sokféle módon lehet felkelteni: lassú, gyors, vidám, szomorú dallal, stb. Ezután jöhet egy lassú dal, majd fokozatosan emelkedjen a tempó. Ha valamilyen ismert, a nép körében elterjedt sémára építhetünk, azt sose mulasszuk el. Ilyen pl. a Sárközi karikázó sémája, mely önmagában tökéletesre csiszolt forma, nincs mit hozzátenni. Az elején elénekelhető esetleg egy Éva szívem, vagy Érik, érik a cseresznye, de utána jöhet a karikázó. Ilyen a különféle táncrendek előadása, ha van hozzá megfelelő szöveges dallam. Ezeket a formákat ugyanis az idő csiszolta kerekre, szebbet hirtelen úgysem tudunk kitalálni. Persze ez a ritkább eset. Általában nem áll rendelkezésünkre kész kaptafa, nekünk kell azt megalkotnunk. Akár könyvekből, akár hallomásból ismert dalok közül válogatunk, érdemes őket leírni, egymás mellé tenni, s a kottalapokkal sakkozni, hogyan is lenne a legjobb. Aztán ha elkészül váz, és úgy érezzük, valahol „döcög”, akkor a megfelelő helyre már konkrét igénnyel kereshetünk egy hiányt pótló dallamot. A csokor összeállítója énekelje el aztán többször is alkotását, csak úgy magának. Ha bárhol is nem érzi magát jól közben, ahol nem természetes a dolog, ott hiba van. A jó csokor olyan, hogy meghallgatva úgy érezzük: ezt másként el sem lehetne énekelni. A kész műalkotást aztán feltétlenül érdemes egy szakértőnek megmutatni. Lehet az pl. egy másik népdalkör vezetője, egy énektanár, akinek van jártassága a népzenében, netán egy népzenekutató. Bizonyára adnak tanácsot, ötletet a mű csiszolásához.

Nem mindegy, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Általában egy hangnemben vannak, főleg ha lá, az alaphang. De elképzelhető az is, hogy moll és dúr jellegű dalok váltják egymást. Ilyenkor szép és érdekes játék lehet a dalok azonos záróhangra rendezése. (lá, = dó) A plagális dallamokkal is játszhatunk, de mindenképpen ki kell próbálni a helyzetet. Ha a csokor dallamai egytől egyig lá végűek (s ez a leggyakoribb eset), legegyszerűbb és legcélravezetőbb azonos hangról indítva végigénekeltetni. Dr. Várnai Ferenc népzenekutató szerint a népdalcsokroknak „olyanoknak kell lenniük, hogy hasonlítsanak az emberekre.” Mit is jelent mindez?

„1. Legyen fejük! A fejekben egymáshoz kapcsolódó vagy egymással összefüggésbe hozható gondolatoknak kell lenniük – a dalok szövegei által.

2. Legyen felsőtestük! A felsőtestekben, az ott lévő szívekben, lelkekben érzéseket kell kiváltaniuk, felkelteniük, megmozgatniuk – a dalok dallamai és szövegei révén.

3. Legyen lábuk! A lábaikban mozdulatlanságot kell kiváltaniuk és különböző mozgásokat kell gerjeszteniük – táncosokat és nem táncosokat egyaránt – a dalok ritmusai, dallamai, tempói és szövegei együttes erejével.”

Mint mindenütt, itt is érvényesüljön a mondás: a kevesebb több! Inkább érezze azt a hallgató, hogy szívesen elhallgatná még egy kis ideig a dalolást, mintsem megunja. Egy csokorba 4-5 dalnál többet nem kell tenni.

A tájegység értelmezése

Szintén Bartók volt az, aki négy alapvető tájegységre, etnikai területre osztotta a magyar nyelvterületet. Ezek a következők:

I. Dunántúl

II. Felföld

III. Alföld

IV. Erdély

A későbbi kutatások alapján körvonalazódott az 5. terület, vagyis:

V. Moldva

Ezen belül természetesen számtalan al-tájegység létezik, pl. az Alföldön belül Kiskunság, vagy Szatmár, de lehet énekelni egy-egy helységhez kötődő dalokat, pl. kalocsai dalok, vagy kiskunhalas környéki dalok. Pontosan határozzuk meg és tanuljuk meg, honnan valók a dalok, amelyeket éneklünk, jól tesszük, ha utánanézünk a tájegység történelmének, néprajzi kultúrájának. Sokat tanulhatunk, s nemcsak zenei tudásunk gyarapszik ezáltal.

Mint már szóltunk róla, a régi réteg dallamai sokkal inkább köthetőek alapvetően egy-egy faluhoz vagy tájegységhez, mint az újabb dalok. De mindenképpen érdemes vigyázni: az ördög a részletekben bújik meg! A mégannyira is országosan ismert, szinte elcsépelt dalnak is megtalálhatjuk helyi variánsát, helyhez kötött szövegét, speciális díszítését, stb. Ezekről ne mondjunk le!! Keressük meg, énekeljük el előre az idősebbeknek, hátha tudják a helyi variánst! Ismét újabb díszítő elemmel lehetünk gazdagabbak! Ha pedig olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy élő, működő hagyomány van körülöttünk, bátran aknázzuk ki! Nem baj, ha egy ilyen kórus mindig ugyanazt énekli, hiszen a hitelesség bármilyen színpadi manírt, trükköt, leleményt felülmúl, széppé, értékessé teszi a dalolást.

Hangszerkíséret

Gyakran fordul elő, hogy az énekesekhez társul néhány hangszeres előadó is. Miután az embernek természetes igénye van a többszólamúságra, semmiképp se kergessük el őket, inkább fogadjuk nagy szeretettel. Legtöbbször a citera a kísérő hangszer. Ha több is van belőle, az a jó, de össze kell hangolni a hangszereket. Fontos, hogy a hangszerek önmagukban is jók és szép hangúak legyenek. Érdemes inkább egy jó nevű készítőtől vásárolni, talán kicsit drágábban, mint egy silány hangszert hallgatni egy életen át. Másik gyakori kísérő hangszer a furulya, mely egyszólamú ugyan, mégis felüdülést nyújthat az éneklés mellett. A furulya nehezen vagy egyáltalán nem hangolható, tehát legjobban a rendkívüli és határtalan alkalmazkodó képességgel bíró énekhanggal van meg leginkább. Ha több furulya szól együtt, az igen erős megalapozottsággal vihető csak. Azonos hangolásúaknak és jól együtt szólóknak kell lenniük. Elképzelhető még tekerő, duda vagy egyéb fúvós hangszer, mint kísérő. Ha egyedül vannak, túl nagy baj nem lehet. A baj ott szokott kezdődni, mikor több hangszer szól együtt. Nehéz (néha lehetetlen) a hangolás, és nehéz összeegyeztetni a hangszíneket. Ezért a népdalkör mellé jobb, ha csak egy hangszert társítunk, vagy pedig egy önállón is ütőképes zenekart, amely fel tud lépni önmagában is. Így biztosak lehetünk abban, hogy gyakorolnak, hogy nem bújnak az énekesek mögé, nem takaróznak azzal, hogy a kórus mellett őket úgysem lehet hallani.

Gyakran fordul elő, hogy meghallván a népdalkör előadását, többen keresik meg a padláson rég elfelejtett hangszerüket, s azt leporolva jelentkeznek a vezetőnél: jönnének kísérni. Óvatosan ezzel! Ne a mi kárunkra kísérletezzenek, mondván: majd elbújnak mögöttünk. Bírjuk rá az önkénteseket, hogy előbb bizonyítsanak önállóan. Ha néhányszor felléptek szólóban, s elfogadta a közönség őket – jöhetnek.

Dramaturgia

A színházművészetből kölcsönzött szóval azt a jelenséget definiálom, amikor a kórus – megunva az állandó azonos hangszínt – megpróbál kitörni megszokott stílusából és különféle más hangzásokat próbál ki. Lehet ez szóló, tercett, férfi és női hangok szétválasztása, stb. Jó hatása lehet ennek, csak itt is figyelembe kell venni néhány szabályt. A szólista azért szólista, mert valamivel szebben, jobban énekel társainál. Tehát csak azt a tagot énekeltessük egyedül, aki a tagság teljes körének művészi bizalmát élvezi. Két embert ne énekeltessünk együtt, akkor már jobb a három fő, azaz a tercett. Három hang jobban simul egymáshoz, mint kettő. A férfi és a női kart akkor állítsuk szembe egymással, ha egyenlő a hangzásarány. Ha csak két férfiúnk van a 23 nő mellé, felesleges elhitetnünk a közönséggel a nemek közti párbeszédet.

Dramatikus lehetőség a dalok előadása szereplőkkel. Óvatosan ezzel! Nagyon óvatosan! Balladáknál – lévén ez önmagában is dramatikus műfaj – esetleg, nagy körültekintéssel elképzelhető, de én nem szeretem. A balladát a hagyományban mindig egy valaki énekelte, csak úgy magának, vagy tanulságul a többieknek. Tehát inkább működik a ballada meseként, mint színházként. A dramaturgiát mindig zenei eszközként használjuk. Bánjunk úgy vele, mint a zeneszerző a hangszereléssel. Ha más mondanivaló jön, jöhet egy más hangszín. Ha túlfeszítettük a húrokat, jöhet egy szóló, stb.

Hangképzés

Az éneklés jó dolog. Jóleső testi-lelki tevékenység. Ha fáj, akkor biztosan nem jól csináljuk. Akár testünknek, akár lelkünknek szenvedést okoz: nem jó!

Ha feszül a torok, ha szorong a gége, baj van. Minden testrész, minden szerv, amit nem használunk rendszeresen, vagy nem használunk rendeltetésének megfelelően, előbb-utóbb veszít erejéből, vagy sorvadásnak indul. Így van ez a hangszálakkal is, aki sokáig nem énekel, egy idő után már hiába próbál: nem fog menni. Vagy legalábbis nem úgy, mint azelőtt. Fontos a hangadó szerv rendszeres edzése, ha úgy szeretnénk énekelni, hogy azzal másnak is örömöt szerezzünk. Ki kell művelni hangszálainkat, szert kell tennünk egy olyan technikára, amellyel a leginkább bele tudunk simulni a társak énekébe. A karnagy dolga itt igen nehéz, hiszen – felnőtt kórus esetében – gyakran egy élet megrögzött rossz szokásait kell gyomlálgatnia, hibás technikákat kell kijavítania – gyakran nem is csak a szép hangzás, hanem az illető helyes hanghasználata érdekében. Elvem az, hogy a kórustól soha senkit ne küldjünk el. Igen ritka az a fajta hang, amely ne tudna belesimulni mások énekébe, vagy az a fajta hamisság, mely már elviselhetetlen. A hallás, a hang tisztasága nagy mértékben javítható még felnőtt korban is. A nagyon kirívó hangú énekeseket intsük egy kissé halkabb éneklésre, de semmiképp se küldjük el őket!! Egyrészt azért, mert ha tényleg alkalmatlanok a közös munkára – előbb-utóbb maguktól fognak elmenni. Ha nem mennek el, megtanulnak alkalmazkodni, és halkan, vagy szájmozgással kísérik csak a többieket. Sosem tudhatjuk, hogy kiben mi lakozik, ki milyen motivációval jött el az első próbára. Lehet, hogy egy kevésbé szép hangú tag igen jó szolgálatot fog tenni, mint szponzorszerző, vagy kottamásoló. Azt sem tudhatjuk, milyen belső indítékból jött: mitől szorong, miért van szüksége hirtelen egy közösségre. Kevés amatőr kórus engedheti meg magának ma azt, hogy válogasson a tagokban. Örüljünk minden lelkes tagnak!!!

Tehát abból kell főznünk, amink van. Azt a sokféle iskolázottságú, sokféle színű hangkavalkádot kell egységes, esztétikai értékkel bíró együttessé kovácsolnunk. Nem könnyű munka. Nem könnyű, de szép.

Minden próba és fellépés elején be kell énekelni. Mindenkinek eszébe jutnak a különféle iskolás mamemimomú-k, és egyéb csacska szövegű hangbeolajozók. Nem baj, ha nevetünk ezen, ha nincs nagy ellenérzés a kórusban ezek iránt, nyugodtan alkalmazhatjuk őket. Lényeg az, hogy közepes magasságon, kb. c1-en kezdjük el, majd félhangonként haladjunk először lefelé, majd fölfelé. Ezzel mintegy beolajozzuk a hangot, megfigyeljük a hangmagassági határokat, előkészülünk az éneklésre: ami – akárhogy is nézzük, munka. Sportolni senkinek sem jutna eszébe bemelegítés nélkül, hogyan képzeljük el az éneklést anélkül? Itt is izmokat – mégpedig igen kicsiny és sérülékeny izmokat – fogunk mozgatni.

Ám nem mindenkinek tetszenek ezek az iskolás beéneklő szótagocskák, náluk ezeket ne erőltessük. Válasszunk egy kedves magyar népdalt, lehetőleg parlandót, (Madárka, madárka, Erdő nincsen zöld ág nélkül, stb.) amely nem túl nagy ugrással kezdődik, kupolás szerkezetű, tehát nem a legmagasabb hangon indul. Ezt énekeljük úgy, hogy viszonylag mélyen kezdjük, majd haladunk felfelé. Így nagyon szépen tágítható a tagok hangállománya, valamint megfigyelhető, mely hangnemekben szól legjobban, legszebben a kórus. Ezt a vezetőnek állandóan kontrollálnia kell egy hangvilla vagy hangsíp segítségével. Meg kell jegyezni, mely hangmagasságok voltak a legjobbak, s azok köré kell szervezni a népdalcsokrot. Hangképzés, beéneklés nélkül sose énekeltessük a csoportot, mert a büntetés hamar elér: elkopnak, megbetegszenek a hangok, valamint sosem teszünk szert valós ön- ill. csoportismeretre.

Hangadás

Csak egyes keleti kórusok tudják úgy megtanulni darabjaikat (ők is csak hosszas és célzatos gyakorlással), hogy mindig ugyanarról a hangról kezdjék el műsorukat. Erről nem is érdemes beszélni, hisz megvalósítása iszonyú munka és teljességgel értelmetlen. Tehát minden éneklés előtt hangot kell adni. Mégha egyedül énekel is valaki, akkor is kigondolja, honnan érdemes elkezdeni ahhoz, hogy a legmélyebbet és a legmagasabbat is ki tudja énekelni majd. De ha egynél többen vannak, akkor ezek mellett még arra sem árt ügyelni, hogy mindketten ugyanarról a hangról kezdjék.

Abszolút hallásnak azt az adottságot nevezzük (általában velünk születik, vagyis egyeseknek megadatik, másoknak nem, állítólag lehet fejleszteni, szerintem ennek a fejlesztése egyenértékű a léggömb hámozásának hasznosságával), amikor valaki minden külső segítség és előzetes hangadás nélkül meg tud szólaltatni egy bizonyos abszolút magasságot, s tudja, hogy mely hangról van szó. Vagy fordítva: hall egy hangot és megmondja, az milyen hang, mi a neve. Ha valaki ezzel a tulajdonsággal bír, nagy előnyre tesz szert a zenetanulásban, érthető módon sok minden könnyebben megy majd neki. De nagy keresztet is kap ezzel, hiszen nehezebben megy majd neki a transzponálás (adott mű más hangnemben való előadása) és valószínűleg szenved a hangversenyek jó részén, mert minden pici elhangolódást észlel, s ez rendkívül zavaró a számára. Akinek tehát abszolút hallása van, az bármikor, minden külső segítség nélkül tud hangot adni. De velük most ne foglalkozzunk, én sem vagyok ilyen, még tán örülök is neki. A hangadáshoz valamiféle külső segítségre van szükség. Lehet ez hangvilla, hangsíp, esetleg valami hangszer: zongora, furulya, stb. Legelegánsabb a hangvilla, mert azt a karnagyon, kórusvezetőn kívül senki más nem hallja. Ennek segítségével egy hangot (a1) hall meg a karnagy, s ebből számolja ki a megfelelő kezdőhangot. A kezdőhangot aztán dúdolva megadja a kórusnak, és elindítja az éneklést. Nem árt, ha a kórus visszazengi a hallott hangot, persze csak diszkréten, úgy, hogy a közönség ne is hallja.

Vezénylés

Népdalkörnél felesleges. A mezei virág mellé nem kell karó! Meg kell azonban adni a tempót, mely szintén nem automatikus, akárcsak a hangmagasság megválasztása. A vezénylés ugyanis rendkívül bonyolult, hosszas tanulással elsajátítható kommunikációs csatorna. Ha valaki csak úgy magától nevezi ki magát karnagynak, gyorsan nevetségessé válhat, hisz esetleg nem azt énekli majd kórusa, amit ő mutatni akar. Bízzuk a vezénylést azokra a szakemberekre, akik ezt tanulták, és ne felejtsük el, ahol az elindítás után azonos tempóban, nagyobb dinamikai eltérések nélkül megy a darab, ott semmi szükség a vezénylőre.

El kell azonban indítani azt a 10-20 embert. Azonos időben, azonos hangmagasságban kell énekelni. Ehhez a hangadáson kívül fontos, hogy a vezető egyértelmű jelet adjon a kórusnak arra vonatkozóan, milyen tempóban és mikor kezdenek énekelni. Többféle megoldás is létezik. Kezdjük a legrosszabbal: Minden előzmény nélkül int egyet a fejével, s a kórus a szokás hatalmától hajtva elkezdi kb. úgy, ahogy szokta. De ez csak egy „körülbelüli” eredményt hozhat. Szintén rossz, ha a vezető az első sort elénekli halkan, fojtott hangon a kórusnak, majd ritmusban ők is elkezdik – elölről. Egyik sem jó. Talán a legjobb megoldás az, ha ad egy jelet (avisót) a kezével, melyben benne van a tempó is. Pici gyakorlással, egy-két énektanári konzultációval, és nagy figyelemmel elsajátítható ez a tudomány. Ahol vannak hangszeres kísérők, ők könnyebben elindíthatják a darabot, hasonló módszerrel. Ha szólista indít, szintén egyszerűbb a helyzet, de neki is mindig a vezető adja meg a hangot. Sose bízzunk abban, hogy „Juli néni mindig olyan jól szokta elkezdeni…” Az izgalom hevében, egy kis meghűléssel a torokban, abszolút hallás nélkül – ez bizony nem fog menni!

Beéneklés

Feltétlenül szükséges. Reggel az ágyban, vagy a felkelés után nyújtózkodunk, de nyújtózik a macska, a kutya is alvás után. Ha megveszünk egy új autót, eleinte semmiképpen sem 100-zal megyünk, azt ajánlják, be kell járatni a motort. Így van ez egyik legokosabb, legalkalmazkodóbb szervünkkel is: a hangszálakkal, s a gége berendezésével. Még az étkezést is megalapozzuk. Először levest eszünk, aztán jöhet a nehezebb fogás. Néha a levesnek is megágyazunk valamiféle aperitiffel – előitallal. S közben gyakran kortyolgatunk – vizet vagy mást. Énekelni sem lehet sokáig büntetlenül úgy, hogy a hangszálakat be ne járatnánk napról napra – éneklésről éneklésre.

Fellépés

Minden fellépést úgy kell végigénekelni, mintha az egyetlen, mintha az első és utolsó lenne! Nem lehet – ezt sem – rutinból csinálni. Minden fellépés előtt ki kell próbálni a színpadot. Nincs annál kellemetlenebb érzés, mint mikor feláll a kórus az előadásra, megszólal az első hang, és nem azt halljuk, amit megszoktunk, vagy amit szeretnénk hallani. Minden teremnek sajátos akusztikája van, amit ki kell próbálni, hogy ne érjen meglepetés. Ha nem tetszik nekünk, kérjünk segítséget a technikusoktól: erősítést (vagy éppen az erősítés elhagyását!), függönyök áthelyezését. Álljunk arra a pontjára a színpadnak, amely még meg van világítva, de nem nyelődnek el a hangok. Ilyenkor jó, ha a vezető lent, a nézőtéren hallgatja a próbát, és úgy irányítja a kórust. Sose bízzuk ezt külső emberre!! Teremtsünk minden fellépéshez megfelelő körülményeket, megfelelő hangulatot. Így aztán csak rajtunk múlik majd, hogyan is énekelünk.

Színpadkép

Beszélhetünk-e egyáltalán erről egy statikus, vagy csak néha-néha megmozduló produkció kapcsán? De még mennyire! Kutatók megállapításai szerint információink nagyobb részét a látvány alapján szerezzük. Egy ember külső megjelenéséből előszeretettel következtetünk arra, milyen is lehet belülről. Gondoljunk csak bele: egy rosszul öltözött, ápolatlan, mosdatlan emberről inkább hisszük azt, hogy tudatlan, műveletlen ember, mint jól öltözött, jó modorú társunkról. Pedig könnyen tévedhetünk! De hát az ember már csak ilyen. Gyakran általánosít a külső alapján. Ezért fontos, hogy hogyan nézünk ki a fellépés alatt. Úgy kell kimenni a színpadra, s végig azt kell sugározni, hogy mi most itt szeretnénk valami fontosat elmondani, szeretnénk a tapasztalatainkat, örömünket megosztani másokkal. Álljunk enyhe félkörbe, akár többsorosan is, hogy nagyjából mindenki lássa a másikat. (Persze többsorosnál ez nem lehetséges.) A vezető a nézőtér felől nézve a bal oldalon álljon, és onnan indítsa a produkciót. Ha van zenekari vagy bármilyen hangszeres kíséret, szerencsés, ha ők is ezen az oldalon állnak. A tagok semmiképpen se mosolyogjanak ki a nézőtéren ülő rokonaikra, barátaikra, ne integessenek: gondoljanak arra, ők most olyan előadók, akikre sokan figyelnek.

Viselkedés a fellépés alatt

Nem könnyű kérdés. A fellépő azért van a színpadon, mert olyan mondanivalója van, amit feltétlenül szeretne másokkal közölni. „…Ha az öröm, vagy fájdalom, de akárcsak a lét értelmen túli áhítata szót kér bennünk, és ez az öröm vagy fájdalom, de akárcsak a létérzékelés sokunkban megvan, ezt csak együtt, társas éneklésben, vagy közös dalban, táncban fejezhetjük ki” – írja Veres Péter. Ugyancsak ő mondta egyszer, hogy a parasztember, ha énekel, sosem mosolyog, pláne nem nevet. Elénekli a dalt, de mimikával csak igen kevéssé kíséri. Bizony, nem a jó népdalelőadók sajátja a mórikálás, a szöveg „eljátszása”, a viccelődés, a direkt nevettetés. Könnyen paródiának hat az ilyesmi. A dal és a szöveg egyébként úgyis megteszi a magáét, és a jó előadást – egy-egy pikáns vagy vicces résznél – úgyis nevetés fogja kísérni.

Minden fellépés alkalmával van lehetőség a többi együttes megismerésére, meghallgatására. Éljünk is ezzel! A lehető legtöbbet ebből lehet tanulni! Jobban észrevesszük ugyanis a másik együttes hibáját, mint a magunkét. Látjuk a rossz beidegződéseket, és rájövünk, nekünk sem így kellene ezt csinálni. De ugyanígy észrevesszük a jót is. És azt már érdemes utánozni. Tehát a fellépéseket egyúttal szakmai továbbképzésnek is felfoghatjuk!

Az előadás mozgással való kísérése

Nehéz kérdés. Első hallásra egyszerűnek tűnik: táncdallamhoz táncoljunk! Mégsem ilyen könnyű ezt elhatározni. Táncoljon a tánccsoport, ahol mindenki táncos, s ezt gyakorolják nap mint nap. De ha olyan emberek perdülnek táncra, akik esetleg már megfáradtak, nem mozognak olyan jól, hogy azzal másoknak esztétikai örömöt nyújtsanak – nos, ők inkább ne táncoljanak. Ha a néző a mozgás figyelésekor arra fókuszál, hogy mikor esik össze Mari néni vagy Jóska bácsi – bizony messze maradunk eredeti célunktól. (Amely mi is: a gyönyörködtetés, a mondanivalóm előadása.) Nehezen viselhető el komoly arccal a lihegő, levegő után kapkodó népdalkör egy-egy táncbetét után. A táncot lehet imitálni egylépéses csárdással, pici jobbra-balra való ingással is. Bőven elég ez, a táncot úgyis megannyi kritikus fogja nézni, hisz valamennyire mindenki tud táncolni. Az idősebb emberek olyat tudnak, amit a fiatalok egyáltalán nem: megértetni a hallgatósággal a népdalok mondanivalóját. Az ő élettapasztalatuk igen sokat mondhat a hallgatónak, hiszen ők nemcsak mint megtanult leckét mondják föl a szövegeket, hanem minden szavuk tapasztalattal van megtöltve. Aknázzuk inkább ezt ki! Hiteles emberektől hallgassunk hiteles dalokat. A táncot a színpadon hagyjuk meg azoknak, akiknek való: tanult fiataloknak.

Fellépő ruha

Az egyik leginkább vitára alkalmat adó téma. Nem olcsó, s nem egy évre szól. A többedik fellépés alkalmával a tagok óhatatlanul is vágynak valamiféle egységes megjelenésre, szeretnének uniformist. Eleinte megteszi az öltöny, illetve fekete szoknya – fehér blúz összeállítás, később megjelenik egy azonos sál a hölgyek nyakán, férfiaknál az azonos nyakkendő. Ha nincs nagyobb keret, itt meg is lehet állni. De ha van, ha lehet valamiből gazdálkodni, akkor érdemes olyan fellépő ruhát készíttetni a tagoknak, amelyet örömmel viselnek, amelybe öltözve különleges ünnepnek érzik az éneklést. Közös megegyezésre általában nem könnyű jutni. Ennek oka az is, hogy nem egyforma a hölgyek alkata, életkori különbségek is vannak. Nem könnyű. De nem lehetetlen.

Sokan úgy tartják, hogy egy lepelszerű, zsákruhára emlékeztető fazon a jó. Mindenképpen praktikus, hiszen néhány kiló különbség meg sem látszik benne, és ha valaki elhagyja a kórust, a következő utód megörökölheti a ruhát. Én ennél még a fekete szoknya, fehér blúzt is jobbnak tartom, pláne, ha azonos a fehér blúz. Ez általában akkor előnyös mindenkinek, ha nem szoknyába betűrt, hanem csípőközépig érő.

Népdalköröknél nagyszerű, ha van valamilyen tájjellegű viselet, hisz akkor abban lehet fellépni. Sokat lehetne mesélni arról is, hogy a viselet, a hagyományos ruha hogyan változtatja meg viselőjét. Bárki kipróbálhatja, de aki már kipróbálta, nagyon jól tudja: a népviselet megkövetel egyfajta viselkedést. Sok alsószoknyás bőszoknyában nem lehet illetlenül viselkedni, ha főkötőben vagyunk, nem lehet kapkodni a fejünket, nem lehet „szélfútta” a frizuránk, stb. Ki van ez találva! Amennyire alkalmazkodik minden tájegység viselete az adott táj táncához – úgy alkalmazkodik minden viselet az általános paraszti etiketthez. Ahol a nő, az asszony méltósággal viseli testét, tudatában van szépségének, tisztaságának, kellően öntudatos, de sosem pökhendi. Ugyanez vonatkozik a férfiakra is, csizmában nem lehet akárhogyan menni, a fehér ing pedig mindenképpen tisztaságot sugároz. Ha már nem él a viselet, lehet rekonstruáltatni, csak arra kell vigyázni, hogy az anyagok is azonosak legyenek, ne használjunk praktikusabbnak tűnő újkeletű anyagokat. Ahol nincs élő vagy rekonstruálható népviselet, gyakran készíttetnek a népdalkörök olyan ruhát, mely nem népviselet ugyan, de annak stílusjegyeit viseli magán. Szerencsére ma már egyre több olyan iparművész és ruhakészítő mester van, aki pontosan tudja, mi az a stílus, mely ugyan nem eredeti viselet, de hangulatában hordozza a magyar népművészet jellegzetes vonásait. Ezek a ruhák általában derékban szabottak, tehát elvágják az alakot – mégis előnyösek minden alkatra. Nem véletlenül viselt a magyar nő ilyen ruhát évszázadokon keresztül!

A férfiaknak valóban elég a sötét öltöny, de ha van rá igény, lehet azonos (esetleg valamilyen más színű, nem fehér) ing, nyakkendő, esetleg zakó helyett mellény.

Gyakran látni fehér kötényes ruhákat: ha a fehér kötény a viselet szerves része, akkor rendben van. Egyébként a szakácsnék hordtak ilyet. Vigyázni kell azzal is (főleg citerazenekaroknál látni), hogy lányok is férfiinget öltenek magukra. A hangszerhez néha le kell hajolni, ezért tartják praktikusnak a nadrágot, ahhoz meg illik a kívül hagyott férfiing. Nem! Nő sose vegyen fel ilyet! Lányok, asszonyok szoknyában, de abból is legalább térdig érőben álljanak a színpadra! A színpadon való lét, szereplés amúgy is jár némi izgalommal, nem kell még tetézni ezt egy rossz ruhával, kényelmetlen megjelenéssel. Olyan ruhában álljon mindenki a színpadra, amiben jól érzi magát, amiben csinosnak, vonzónak tartja magát – és úgy érzi, mások is annak tartják.

(A karnagy (ha kiáll a kórus elé) ruhája már nem ilyen egyszerű kérdés. A férfiaknak könnyű a helyzete. A nők viszont szélesebb körben mozoghatnak a ruhaválasztást illetően. Nem hat jól, ha azonos a ruhájuk a kóruséval.) Népdalkörnél nincs vezénylés, tehát a vezető lehetőleg azonos ruhában, maga is álljon be énekesei közé.

Repertoár

Minden kórusnak kell rendelkeznie bizonyos repertoárral. Fel kell készülni várható – de némiképp váratlan – eseményekre is. Kellenek dalok a kötelező ünnepekre, és kellenek csak a művészi élményért, a szórakoztatásra. Az ünnepi daloknak nem kell feltétlenül konkrétnak lenniük. Pl. október 6-ára nem kell mindenáron az aradi vértanúk nótája után kutatni, de semmiképpen sem lehet farsangi dalokat előadni.

Igen gyakori kérés a tagok részéről: énekeljünk olyat, amit sokan ismernek, amit sokan szeretnek, és még a rádióban s a tévében is gyakran hallani. Mi is lehet ez? Bizony a nóta. De hogy ezt hogyan védheti ki legbiztosabban a vezető, arra nem én, hanem Járdányi Pál, az igen fiatalon elhunyt kitűnő zeneszerző és népzenekutató válaszol egy 1942-es írásában. Legjobb, ha ideírom a lényeget:

„Népdal, vagy hallgató?

Melyik a szebb? az a dal, amit az „Éneklő Ifjúság” hasábjairól tanultok, vagy az, amit a cigány játszik, amit a zongorázók „magyar nóta” címén adnak elő? Az öregek hamar készek a felelettel: „Hát persze, hogy a cigány játssza a legszebb nótákat, a gyönyörű hallgatókat és a jó ropogós csárdásokat.”

Ti másképpen válaszolnátok, a ti lelketek már nyitva áll a népdalok befogadására: mellettük szavaznátok. De hát kinek van igaza?

Mind a kettőnek. Kinek-kinek az tetszik, ami az ízlése. Az azonban bizonyos, hogy a ti ízlésetek jobb. Miért?

Kérdezzétek csak meg Helga nénit, aki azokat a „szívfacsaró” magyar nótákat kicsalja a zongorából: „jobb szereti-e a fajtiszta, szép, sudár farkaskutyát az olyan korcsszülöttnél, amelyiknek az apja farkas, az anyja meg puli volt?” És mondjátok csak Sanyi bácsinak, ki a kristálytiszta aranyban csillogó hárslevelű mellett szokott gyönyörködni a … hallgatóban, keverje össze borát egy kis kadarkával, meg, mondjuk: egri bikavérrel!

Helga néni nevetni fog, hogyan is lehet ilyet kérdezni! Persze, hogy szebb a fajtiszta kutya! S Sanyi bácsi bolondnak néz majd téged: esze ágában sincs a tiszta bort fölcserélni az efféle kotyvalékkal!

Nos, ezután énekeljetek el neki egy hallgatót… (Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni…)

Hát, ez bizony … a keverék - kutyához és az összekotyvasztott italhoz hasonlít. Magyar vonás benne alig van, éppen csak annyi, hogy a szöveg hangsúlyai, úgy, ahogy, a dallamban is, hangsúlyos helyre esnek. (De hány olyan van, ahol még ez sincs meg!) A dallam a moll skála hangjaira épül, sok benne a módosított hang, minden fordulatán érezni a nyugati összhangzattan szellemét, szinte hozzáhallja az ember az akkordokat. Magyar dalokban mindez ismeretlen: a szomszédba, a németekhez kell mennünk, hogy ezeket a sajátságokat megtaláljuk. Tehát már eddig is: magyar-német keverék ez a dal!

Hát, ha a fajtiszta kutya szebb, mint a korcs keverék, és a ragyogó aranysárga bor jobb, mint a kotyvalék, akkor bizonyos, hogy a magyar népdal is különb, mint az effajta … hallgató nóta.

A magyar népdal tiszta magyar levegőt lehel. Ezt a tiszta magyar ízt, hangulatot még Ázsiából hozták magukkal a honfoglalók. Aki magyarnak tartja magát, kötelessége, hogy ezekben tanuljon meg gyönyörködni!”

Járdányi itt-ott túllelkesült szavai talán megmagyarázzák a különbséget: számunkra nem lehet szebb, nem lehet igazabb a sajátunknál. (Természetesen Járdányi nem a klasszikus, a zenetudomány által is elismert prímásokról és szerzőkről beszél. Sokkal inkább bizonyos pénzérdekelt médiumok által propagált, nem kellően iskolázott zenészek dolgairól.) Balga ember az, aki a sajátját félredobva idegen helyen keresi a megnyugvást, más nép, más világ kultúrájában próbál otthonra lelni. Miért? Mi okból keres másutt vigaszt? Mert annyi mindent kapunk a média segítségével, a világháló áldásaival, hogy gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni: ez szebb a miénknél. Igen, ki lehet próbálni sok mindent, meg lehet hallgatni, el is lehet énekelni más kultúrák dalait, de otthon lenni, megbújni, óvón belehelyezkedni csak ebbe, csak a sajátunkba tudunk. Ez kell, hogy legyen az alap, erre építhetünk bármilyen várat. Ha baj van, ha meginog az építmény, ehhez a biztos alaphoz nyúlunk vissza, eddig bontjuk vissza az építményt, s az újat majd ismét erre rakjuk.

Mindenesetre a jó népdalkörnek is van „mindenre hangja”, állandóan kéznél van egy-egy vidám, egy-egy elgondolkodtató, s egy-két búcsúzó csokra. Jó, ha vannak tematikus csokrok is (virágokról, katonaságról, madarakról, stb.) mert ezek nagyon gyakran elővehetőek.

Gyakran csábulnak el az énekesek más népek dalainak éneklésére. Óvatosan ezzel is! Képzeljük el azt a helyzetet, hogy mondjuk egy orosz énekkar magyar dalt ad elő. Bizony, sokat kell gyakorolniuk ahhoz, hogy legalább csírájában megértsük a szöveget. Tehát: ha van sok időnk a gyakorlásra, netán van egy anyanyelvi lektorunk, aki segít a tanulásban, belefoghatunk. Egyébként legföljebb fordításban énekelhetünk, ami azért egy kicsit más, de a hangulatot visszaadhatja. Ilyenkor is hallgassuk meg az eredetit, feltétlenül!

Természetesen most nem a nemzetiségi énekkarokra gondoltam: ők bátran énekelhetnek más nyelven, hisz az is a sajátjuk.

Többszólamúság

Vannak olyan nemzetiségi népzenei énekkarok, ahol természetes a többszólamúság. (Németek, szlovákok, stb.) Róluk most ezen írás keretében nem szólok, hiszen speciális, többrétegű a problémájuk, külön érdemes beszélni róluk. (Illetve hozzájuk.)

A többszólamú éneklés valóban a karéneklés csúcsa. Ennél többre senki sem vállalkozhat, hiszen a kórus többre nem is képes – önmagában. (Külön téma az is, ha zenekarral társul, s az talán még több, de most az sem tartozik ide.) A több szólamban való éneklésnek nagyon komoly és nagyon szigorú feltételei és szabályai vannak. Először is olyan fejlett színvonalra kell hozni az énektechnikát, hogy szólamok legyenek kialakíthatóak. Ehhez az kell, hogy legalább kettő, de inkább több külön kis rész éljen meg a kóruson belül – önállóan. Annyira önállóan, hogy ne zavarja az, ha a mellette álló egészen mást énekel. Más hangmagasságon, más ritmusban. Emellett úgy kell tudni énekelni, hogy a hangszín teljesen egységes legyen. Ne legyen túlzottan karakteres, ne szóljon ki senki domináns hangja, ez a közös hangszín simulékony, egységes legyen. Nos, ezt a legnehezebb elérni a népdalköröknek, és elárulom – nem is kell! Fölösleges.

A magyar népzene egyszólamú. Kitűnő zeneszerzőinktől számtalan világhírű népdalfeldolgozást ismerünk, melyek valóban csábítóak, gyakran oly könnyednek tűnnek, annyira magától értetődőek, hogy könnyen csábul az ember: ezt mi is meg tudjuk csinálni. Kodály, Bartók, Bárdos művei ezek elsősorban. Hagyjuk ezek éneklését az énektechnikában jártasabb kórusokra. Népdalkör csak akkor vállalkozzon ilyesmire, ha igazán szakértő a vezetője, és megfelelnek a tagok a fentebb leírt követelményeknek.

Egyébként az igazán jó, szépen szóló pávakör nem is igazán vágyik a karéneklésre, hiszen az a bizonyos „százhangú orgona”, ahogyan Kodály a magyar népzenét nevezte, sokáig elég, és igazán van hangja mindenre.

Ha azonban olyannyira fellángol a vágy a harmóniára, próbálkozhatunk a kánonnal. Vannak olyan népdalaink is, melyek szépen szólnak kánonban, azaz időeltolódásos kezdéssel. Ez a polifónia legtisztább megnyilvánulása, ha jól választjuk ki a dalt, nem lehet baj belőle.

Ugyanilyen jó próbálkozás lehet még – és nem is idegen a magyar népzenétől – ha hangszert utánzunk. Leginkább a dudát tudjuk énekelve megszólaltatni, azaz tudunk a dallam alatt folyamatosan kitartani egy alap és esetleg egy kvint hangot. Bizonyos daloknál jó lehet.

Egynemű kar – vegyes kar?

Fontos kérdés. Szívesen énekelnek a nők is és a férfiak is, mégis sokkal több a csak nőkből álló kórus. Ők hamarabb kapnak rá a közös éneklés ízére, de ha sikerül elcsalogatni egy-egy férfiembert is, az általában ottmarad. Nem ajánlom azonban azt, hogy 20-25 női hang mellé odaállítsunk 1 vagy esetleg 2 férfit. Nem lesz arányos, nem kiegyenlített a hangzás. Akkor jó, ha egyenlő számban, vagy közel egyenlő számban vannak. Elmehetünk odáig, hogy a férfiak száma minimum a nők számának 2/3-a lehet. Ez alá nem érdemes menni. Toborozni kell újabb tagokat, rávezetni őket a dalolás jó ízére.

Szólisták

Előbb-utóbb lesznek! Legtöbbször van a kórusban egy-egy olyan vezető egyéniség, aki szívesen énekel egyedül is, s erre a rátermettsége is megvan. Őket bátran énekeltethetjük egyedül. A szólózást senkire sem lehet ráerőltetni! Ha valaki fél, ódzkodik ettől, nem szabad haragudni érte, vagy megjön a kedve hozzá, vagy nem. Torokban dobogó szívvel, fülig vörösen senki ne énekeljen, hiszen egész mozgalmunk lényege egészen más: célunk a szívből jövő, jókedvű közös munka.

A szólóének érdekesebbé, szebbé varázsolhatja a produkciót. Egy-egy adatközlő szintű énekes dala, vagy igazán szépen megmunkált, szép dalolása üdítően hat mindenkire. Emeli a produkció színvonalát. Ne használjuk azonban a szólót kizárólag dramaturgiai elemnek, vagyis ne énekeltessünk vele egy-egy sort, mintegy „szereposztásként”. (Pl.: Adj el anyám adj el, mert itthagylak, Hol lakik kend bácsi: Kutason, stb.) A szólista legalább egy verszakot énekeljen végig.

Érdekessé teszi a csokrot az is, ha kisebb csoport énekel egyes részeket, esetleg felelgetnek egymásnak, versszakonként váltogatva az előadókat. Két hang általában nem szól jól együtt, jobb, ha hárman vannak egy ilyen kisebb csoportban.

A dalok értelmezése

Rendkívül fontos! Érdemes egy-egy új dalt (de a régieket is!) egyszer-kétszer elmondani prózában. Nem úgy, mintha verset mondanánk, hanem mint egy prózát, mint egy levelet. Sok minden kiderül!! Vegyük pl. a Palócföldön jól ismert dallamot: Madárka, madárka (l, r d t, l, l,) A 2. szótag van jóval magasabban, óhatatlanul ezt hangsúlyozzuk, ha énekeljük. Beszédben viszont: próbáljuk csak: madárka … madárka. Hol a hangsúly? Mindkét szónál az első szótagon. Énekeljük el úgy, hogy erre gondolunk!

Gyakran előfordul ez a szó népdalainkban: édesanyám. Összetett szó: édes anyám. Mégsem így fordulunk anyánkhoz: édess anyám, hanem egyben ejtjük ki a szót: édesanyám. (Nyelvünk egyik legszebb szava!) Nem jelenti ez persze azt, hogy ha a dallamhangsúly úgy kívánja, akkor úgy szótagoljunk, hogy é-de-sa-nyám. De túlzottan nem kell elválasztani sem. Elég, ha megfigyeljük az idősebbeket, ők hogyan beszélnek, énekelnek. Ők véletlenül sem tévednek. Mert csak a jót ismerik!! A fiatalabbakat már megfertőzte a sokfelől hallható silány beszédstílus, ők tévedhetnek. (Tisztelet a kivételnek.)

Minden új dalt, melyet a csoport megtanul, értelmezzünk. Ne legyen a tagok előtt egyetlen ismeretlen szó sem. Minden kifejezést, tájnyelvi jelenséget tisztázzunk. Nem baj, ha a vezető azt is elmondja, a magyar népzene mely rétegéhez tartozik a dallam. Az sem baj, ha ezt nem mindenki érti. Ha többször hallják: megszokják. Előbb-utóbb meg is értik.

A próba menete

Beszéltünk már arról, hogy nem könnyű a kórust összehozni. Ennél már csak megtartani nehezebb! Egy-két próba még mindenképpen az újdonság erejével és varázsával hat, de a huszonötödik? Vagy a hatvanadik? Úgy kell minden próbát megtervezni és végigvezetni, hogy élmény legyen a tagság számára. A vezető ilyenkor mint egy szólista, mint egy monodráma főszereplője kell, hogy viselkedjék. Nem lehet híjával a humornak, a szeretetnek, az ötleteknek.

A próba mindenképpen beénekléssel kezdődik. Erről hangképzés címmel is beszéltünk. Fontos, hogy bárhol, bármikor énekelünk, előtte be kell melegíteni a hangadó szerveket. Ha másra nincs mód, legalább egy-egy dalt énekeljünk el – különböző magasságokról indítva. Ez is sokat számít!

Utána jöhet valami új anyag, tanulás. Ha ebbe belefáradtunk, elővehetünk egy kész csokrot, amin már csak csiszolgatni kell, igazából örömünkre énekeljük. Fontos, hogy az első óra után tartsunk 10 perc szünetet. Utána jöhet még egy óra, aztán vége, többet nem szabad énekelni. Ha nagyon fáradt a társaság – és miért is ne lenne az, hiszen egész napi munka után vannak – érdemes néhány tornagyakorlatot beiktatni. Eleinte valószínűleg derülnek majd rajta, de idővel rájönnek: ez a legjobb frissítés, ettől pihentebbnek fogják magukat érezni, mint egy-két kávé után. Elég egy nyújtózkodás, közben beszívjuk orron át a levegőt, majd összecsuklunk és kifújjuk szájon át. Majd állva magasba emeljük a kezeket, aztán előrehajolunk, lógnak a karok. Oldalra emeljük a kezeket, és mintha két oszlopot nyomnánk, kétfelé feszítjük a kezeinket. Majd lábujjhegyre állunk és pár lépést teszünk. Se szeri, se száma az apró ötleteknek, amelyekkel a megfáradt derekat, végtagokat megújíthatjuk – és még a vérkeringés is javul, a kedvünk is jobb lesz.

Tájszólás

Jó, ha van! De nem baj, ha nincs. Ha van, használni kell. (Igaz is, nem is lehet nem használni, mert aki tájszólásban beszél, nem is tud másként. S nem is kell neki másként beszélnie. Nagy szerencse, ha ilyen a kórus, hisz a hitelességhez még ezzel is hozzájárulnak. De ha nincs élő tájnyelv, vagy ha idegen táj dalait énekeljük, sose erőltessük a tájszólást. Gyengén, erőltetetten hat! Avatott fül fél sor után megérzi, miről is van szó: mindez csak manír!

Nevetséges is lehet, hisz a médiából ismert, a parasztságot nevetségessé tenni akaró figurát juttathatja a hallgatóság eszébe. Ezt semmiképpen se akarjuk!! Avatott fül két szóból tudja, hogy az adott tájszólás művi (tanult) vagy született. Aki nem született bele egy tájszólásba, inkább hagyja, engedje át másoknak. Így vagyunk a speciális tájnyelvi szavakkal is, ha végképp nem értjük őket, ne énekeljük. Vagy ha van érthető megfelelője, helyettesítsük. A népdal lényege a természetesség, a mesterkéletlenség. A népdal a természet szüleménye, messze van tőle minden, ami értelmetlen.

Turné, vidéki út

Minél több van belőle, annál jobb. Leggyakoribbak az egynapos fellépések, amikor reggel indulunk, este érünk haza. A vezető tájékozódjon a programról, s ha belefér, az éneklés mellé szervezhet egyéb programot is, városnézést, múzeumlátogatást, stb. Fontos, hogy buzdítsa dalostársait arra, hogy hallgassák a többi fellépőt. Rengeteget lehet tanulni ebből. A jóból is, meg a rosszból is. Jó, ha ők maguk vesznek észre hibákat más fellépő kórusok műsorában. Ezt aztán otthon meg lehet beszélni. Gyakran fordul elő, hogy nagyon korán kell indulni. Ez semmiképpen sem tesz jót a hangnak. Odafelé menet sose énekeljünk. Legfeljebb az utolsó kilométereknél, egyszer a csokrokat, beéneklés után. Jó, ha előre érdeklődünk a helyszínen, van-e, lesz-e lehetőség kicsit próbálni a fellépés előtt. Visszafelé már bátran énekelhetünk! Ez az igazi jókedvű utazás, túl vagyunk a nehezén, jöhet a mulatás.

Kapcsolat a bírálókkal

Fontos dolog! Nem kell feltétlenül szeretni őket, de érdemes rájuk figyelni. Egyet sosem szabad elfelejteni: ők is emberek, tehát tévedhetnek. Reménykedhetünk benne, hogy minél ritkábban teszik ezt.

A bírálók a legkitűnőbb szakemberek közül kerülnek ki, saját zenei gyakorlattal is rendelkeznek az elméleti tudás mellett. Átélték ők is azt, amit a népdalkörvezetők általában. Higgyünk nekik, hisz nagy tapasztalattal rendelkeznek, nagy a rálátásuk a magyar népdalköri mozgalomra, van összehasonlítási alapjuk. Ha azonban fehéren – feketén látjuk, hogy hibáznak, rosszul látnak valamit, ne féljünk ezt elmondani. Élhetünk a jogorvoslattal. Bátran kérjük ki a véleményüket, hisz azért vannak jelen a minősítéseken. Kérdezzünk tőlük, és fogjuk szavukon őket. Azt is meg lehet kérdezni egy-egy bírálótól, ő hogyan változtatná meg a csokrot, ő mit tenne a helyünkben.

Baráti összejövetelek

Mire jó a közös éneklés?

Évezredünk lehet, hogy a lelki bajok ezrede lesz. A testi fájdalmakat nagyjából enyhíti az orvostudomány, a betegségek nagy részén is segít. De mi lesz a lelkünkkel? Mi van akkor, ha ott, belül sajog valami? Ki segít ezen? Nos, ilyen esetekben is jó lehet egy közösséghez tartozni. Segítséget jelentenek a társak bajban, gyászban, de segítenek az örömben is, unoka születésekor, esküvő rendezésekor, névnapon, bármikor. Azon túl, hogy a zene önmagában terápiás eszköz (komoly szakirodalma van már a zeneterápiának, igaz, elég sokféle módon értelmezik, de kétségtelen, hogy vannak eredmények) az összejövetel, az életnek ritmust adó próbára járás is igen nagy segítség.

Rendkívül nagy felelősség hárul itt a vezetőre. Ha elvállalta ezt a feladatot, ki kell tartania követői mellett jóban-rosszban. Fel kell készülni arra is, hogy a szakmai munka mellett egyre több egyéb ügy is a nyakába szakad majd. Nemcsak a próbahelyiség megteremtése, a dalszövegek esetleges másolása, a ruha kiválasztása, hanem az énekesek lelkének ápolása is hamar a feladata lesz. És ez így van rendjén. Baj is, ha nem az ő vállán sírják ki magukat egyesek. És kötelessége segíteni – ahol csak tud. Fiatalabb korosztálynál kitűnő megoldás az elektronikus levelezés – hetente pár sor, buzdítás, szövegküldés, stb. körlevél formájában nagyszerűen hat a társasági életre. Ahol ez nem megoldható, ott egy-egy telefonhívás is nagyon jólesik, esetleg a személyes „beszólás” egy-egy kórustag házába, aztán majd terjed a hír. Ez főleg a nyugdíjaskorú tagokat számláló kórusokra vonatkozik.

Ünnepeljük meg a névnapokat, születésnapokat. Elég egy tálca sütemény és egy-egy üveg bor a jó hangulathoz. Aztán mehet körbe a dalfüzér: mindenki választhat dalt, amit közösen elénekelnek.

A közös éneklés fiatalít! Nem tudom tudományos vizsgálatokkal alátámasztani, de hiszem, hogy így van! Énekléskor egy csomó izmunkat használjuk – némelyeket tudtunkon kívül. Használjuk arcizmainkat, tüdőtágító, rekeszizmainkat, ha állunk a gerinc körüli s a lábizmokat, tornáztatjuk agyunkat, frissen tartjuk szellemünket. Kinek nem elég ennyi jó???

Életkor

Nem lehet általános szabályt adni. Szépen szólhat egy nagyjából egykorúakból álló csoport, de egy vegyes életkorú társaság is. Mindkettőnek megvan a maga bája. Láttam – hallottam már „nagymama” csoportot, ahol bevallottan nem a legfiatalabb generációból kerültek ki a tagok, és az éneklés mellett egyéb ügyes-bajos dolgaikat is megosztották egymással a próbák alkalmával. A vegyes életkorú csoport pedig szépen példázza a hagyomány továbbadását, az értékek átörökítését. Óva intek azonban mindenkit attól a szerencsére ritkán látható jelenségtől, amikor mintegy dekorációképpen egy-két 4-5 éves gyermeket odaállítanak a nagymamák maguk elé. Őket gyakran „dekorációnak”, a zsűri megnyerésének szánják. Általában az egészen fiatal gyermekek nem is tudják elénekelni a felnőttek hangterjedelméhez szabott dalokat, hangszínük is más, és legtöbbször csak mímelik a dalolást. Kár odaállítani őket, úgysem hiszi el senki, hogy alkotó résztvevői az eseménynek. A gyermekek menjenek külön, hisz a szoros értelemben vett éneklésen kívül úgysem lesz sok közös programjuk és alapvetően más a tempójuk. Esetleg nem érzik majd jól magukat az idősebbek társaságában – hosszú távon. Más a helyzet akkor, ha van egy egységes hangú és programú népdalkör, amelyhez kapcsolódik egy fiatalabbakból álló, önállóan is működőképes hangszeres együttes. Ők jól dolgozhatnak együtt is, külön-külön is.

Ha beteg a hang

Akkor semmiképpen sem szabad erőltetni az éneklést. Aki sokáig akar énekelni, annak vigyáznia kell hangadó szervére.

Nincs az a fontos fellépés, amely miatt kilátásba helyezhetnénk magunknak egy hangszálbetegséget. Biztosan mindannyian énekeltünk már fáradt gégével – de az idő előrehaladtával ezt egyre kevésbé tehetjük büntetlenül. Ha nem társul láz a torokfájáshoz, el lehet menni a próbára, de hallgatni kell. A kezelést bízzuk orvosra.

Vannak közkézen forgó csodareceptek (nyers tojás cukorral, méz, egyesek szerint erős paprika, különféle teák) melyek azonnali gyógyulást ígérnek. Egyet fontos tudni: a megevett-ivott étel nem érintkezik a hangszalagokkal! Tehát csak arra a gyógyhatásra számíthatunk, ami a bevitt ételből felszívódva jut el a hangadó szervhez. Természetesen igen jól esik a beteg gégének pl. a meleg mézes tea, vagy bármilyen meleg étel, a torokfertőtlenítő tabletták is hatásosak hellyel-közzel, de igazán csak belülről lehet meggyógyulni – s azt bizony ki kell várni.

Ha beteg a vezető

Nem szabad elkeseredni. Egy-két próba elmaradhat, és maradjon is el, csak akkor tartassék meg, ha van megfelelő helyettes. Ha a tagok csak úgy, a maguk feje után gyakorolnak, gyakran nagyobb a baj, mint ha elmaradna a próba. Ha már jól megy egy-két csokor, akkor rájuk lehet bízni – természetesen egy megbízott próbairányító vezetésével – a gyakorlást. Fontos, hogy a helyettes mindent ugyanúgy csináljon, ahogy a vezető szokta, ne itt élje ki egyébként rejtett karnagyi ambícióit, és tanítson be egy merőben más felfogást. Érdemes a vezetőnek idejekorán találnia egy olyan tagot, akit betanít az alapvető dolgokra, s ő lehet afféle helyettes.

Mit is énekeljünk?

Fontos kérdés. Lényeges, hogy a demokrácia látszatának megtartásával a vezetőnek nem szabad kiadnia kezéből a vezetést. Tehát ő döntsön, övé legyen az utolsó szó. Ha gyakran teszi fel a kérdést: mit is énekeljünk, előbb-utóbb kialakul az a kaotikus rendszer, amiben mindenki mást akar. És győz az, aki a legerőszakosabb, vagy legnagyobb a hangja. Ilyen esetben sokaknak elmegy a kedve a próbára járástól. Tehát a jó vezető némiképp erőszakos, de azt úgy teszi, hogy mások ne vegyék észre.

Van azonban egy igen fontos szempont, amelyet minden csoportnak figyelembe kell vennie. Ez pedig az életkor kérdése. Nem véletlen, hogy a népzenetudomány megkülönbözteti az úgynevezett gyermekdalokat az általános értelmű népdaloktól. A gyermekdalok hangterjedelme általában kisebb, nem kötött, négysoros a szerkesztésük, hanem áradnak, folyondárszerűek, gyakran vannak bennük értelmetlen szavak, stb. A gyerekek azonban nagyon szeretik ezeket, szívesen mozognak hozzá, és értik őket. Nem biztos azonban, hogy a gyerekek megértik a felnőtteknek való dalokat. (Persze itt gyermeken a 6-8-10 éves korosztályt értjük. A tizenévesek már szinte bármit dalolhatnak!) Tehát minden korosztálynak meg kell találnia azt a repertoárt, amely jól áll neki, szívesen dalolják és hihetően tudják előadni. Gyakran elcsodálkozom azon, ha nagymamakorú énekesek kizárólag a 16 éveseknek való bimbózó szerelemről énekelnek, nagypapakorúak a sorozásról dalolnak. Nem áll mindig jól nekik. Meg kellene találniuk a hozzájuk illő dallamokat, pl. néhány szokásdalt, esetleg ünnepekhez kötődő, akár egyházi éneket is (pl. karácsonykor, húsvétkor, stb.). Vagy olyan dalokat, melyek életbölcsességről szólnak, olyanokat, melyeket a sokat látott, tapasztalt emberek énekelhettek annak idején is. Ez jobban áll nekik. Nem kell szomorkodni természetesen, de nem szabad megengedni azt a fiataloknak, hogy esetleg kinevessék az idősebbeket. Mindennek megvan a maga ideje, ezt tudomásul kell venni. Nem arról van szó, hogy az idősebbek egyáltalán nem énekelhetnének pl. a szerelemről, vagy egyéb fiatalos dolgokról, dehogyis! De módjával! Ne keltsen visszatetszést a méltóságukon aluli mórikálás. Ne legyen egyetlen dalos se nevetséges!

Felvételek, televízió – rádió

A sikeres együttesek nehezen kerülhetik el, hogy kamera vagy mikrofon közelébe ne kerüljenek. Előbb vagy utóbb megtalálják őket a média szakemberei, akik felvételt készítenek róluk. Mindenképpen tudjuk meg, hogy melyik tv vagy rádió képviseletében jöttek, milyen műsorhoz készítenek felvételt és mikor kerül majd mindez adásba. Ha nem tudják a pontos adásidőt, kérjünk névjegyet a szerkesztőtől, és érdeklődjünk később nála a műsor sorsáról. Tudnunk kell azt is, hogy van beleszólása a kórusnak abba, hogy hogyan készüljön a felvétel. Tőlünk idegen, furcsa helyzeteket vagy helyszíneket nyugodtan visszautasíthatunk, azonban azt tudni kell, hogy a felvétel jár némi macerával, azt valószínűleg többször meg kell ismételni, stb. Igyekezzünk minél jobban betartani az utasításokat a közös szép eredmény érdekében. Ha színpadon, előadás közben történik tv-felvétel, ne ijedjünk meg a mozgó kameráktól.

Hogyan éljük meg a sikert?

Aki mindezt betartja, sokat és jól gyakorol, a szabályok szerint él, semmiképp sem kerülheti el a sikert. Megkaphat minden díjat, amit csak megcélzott. Nem ritka ilyenkor az az állapot, amikor karnagy s kórus egyaránt azt mondja: hogyan tovább?! Mit lehet itt még csinálni? Nem könnyű állapot, hisz a csúcson vagyunk, ahonnan – úgy érezzük – nincs már fölfele út. Pedig biztosan van. Aki otthonosan mozog a saját tájegysége dalaiban, bátran kereskedhet ilyenkor a szomszéd tájak zenéjében. S ha az is jól megy, eljuthat messzebbre is. Sok szép zenehallgatással megismerkedhetünk tőlünk idegen vidékek dalaival is. Aztán érdemes azokra a vidékekre ellátogatni is. Egy-egy erdélyi, felvidéki túra testet-lelket vidíthat, magyarságunkat erősítheti, barátságokat teremhet. Segítséget kaphatunk ehhez zenei szervezetektől is. Egy-egy ilyen út tartalmazhat fellépést, más kórus megismerését, a táj, a vidék felfedezését, de aktív pihenést – esetleg egy közeli gyógyfürdő meglátogatását is.

Óvakodni kell azonban attól, hogy a siker a tagok fejébe szálljon. Tudniuk kell: ezt nem ingyen adták, s a szép éneklést bizony igen komoly munka előzte meg. Nem árt, ha a kórus visszaemlékszik arra, honnan is indultak, milyenek voltak az első próbák. De ezután örülhetnek bátran az elért eredménynek, rövid pihenő is következhet, de nem sokkal később újra el kell kezdeni a munkát.

A sikeres kórus soha ne nézze le azokat, akik ezt még nem érték el. Ne éreztessék velük, hogy ők jobbak náluk. Inkább biztassák, bátorítsák őket – vagy ne mondjanak semmit.

És tényleg: miért is? (Mármint: vezessünk népdalkört…)

Illyés Gyula rég elfeledett könyvében lapozgatok. Sok igazsága közül a ránk vonatkozó:

„Óriási az ének vigasza és ereje. Óriási a nevelő és tanító hatása is. Testvérbátyám mesélte, hogy a nagy háború menetelései alatt százszor kidőlt volna a sorból, ha a század nem énekel: olyan volt neki a dal, mint mikor a fáradt vándorló megfoghatja a kocsilőcsöt, az vitte, szinte a lábát is az emelgette. Mi külön is hálásak lehetünk az éneknek: az tartott fenn és az hozta át évszázadok botlatóin a parasztok műveltségét. Ahogy a polgárosultság világszemlélete vastag könyvekbe van írva, a miénk ezekbe a lebegő dallamokba van öntve, nemcsak tömörebben és világosabban, hanem szebben is. Ezért csakis hiteles paraszti éneket énekeljünk. Ha nincs más mód, a korgó gyomor felett is úr lehet egy ideig az ének, a káromkodásnál mindenesetre tartósabban. „Aki szépen énekel, kétszer imádkozik” – volt nyomtatva az én iskolai énekeskönyvem első oldalára. Én azt mondom, az ember kétszerte hamarább rendbeteszi lelkével együtt gondolatait, még a nem tökéletes énekkel is… Az én érzésem az, hogy éneklés közben az ember a szépapjával beszélget, a legkitűnőbb tanácsokat kapja s rögtön felel is rájuk. A paraszti ének tehát a legemelkedettebb vita. Ettől persze senkit sem lehet elütni csak azért, mert hangja repedt fazék, vagy füle bot. Ha van kedvünk, alakítsunk dalárdát, bár igen sok szép parasztdal – így a legtöbb magyar dal is – elsősorban magányra tanít, és abban erősít meg.”

Vagy idézhetjük Vargyas Lajost is: „A fiatalság társas élete a régi népkultúrában elképzelhetetlen volt közös dalolás nélkül, ezért a kettő fordítva is összetartozott: ha többen daloltak együtt, az már társaság volt, oda bárki bemehetett anélkül, hogy külön jelentőségű látogatásnak számított volna. Így tapasztaltam gyűjtés közben, amikor a fonók ideje lejárt, s összehívtam néhány lányt egy házhoz dalolni. Nemsokára bejött néhány legény is, és körülményesen magyarázkodott, hogy kinn beszélgettek az utcán, amikor meghallották a nótaszót: No fiúk, itt nóta szól, ide bemehetünk.”

És akkor most érdemes még egyszer elolvasni írásunk mottóját!

Kevés dolog van a világon, ami annyi örömet adhat, mint amikor művészet születik több ember közös erőfeszítéséből. Nézzünk szét: tele a világ bajjal, bánattal, szegénységgel, háborúval. Nekünk megadatott, hogy elég „lehajolnunk” az utcán és népdalt találunk. Nézzünk szét egy kicsit még jobban. Hátha találunk magunk mellé dalostársakat is! Először nehezebben, aztán mind könnyebben, szebben szól majd a dalunk. Ezt hallván aztán még többen állnak majd mellénk. És bátran vallhatjuk Kodállyal: „…nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ!”

I.
„Ülj le, ahol énekelnek
Daluk nincs a rossz embereknek.”
 (Goethe)

Bartóktól az ötlet, a Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? c. rövid alapvetése sokakban elindította a vágyat a népzenekutatásra. Én most arra buzdítok, hogy énekeljünk! Minél többen, minél szebben! És minél jobbat. Nem könnyű ezt elérni, még nehezebb elkezdeni, a semmiből aranytorkú kórust, énekes csoportot fabrikálni, megküzdeni a hivatalokkal, az ellendrukkerekkel, megválaszolni a támadóknak, stb. Hogy ez a sok fölösleges dolog könnyebben menjen, s hogy a rengeteg igazi munka színvonalasabb és egyszerűbb legyen: nos ehhez próbálok segítséget nyújtani mindazoknak, akik e szent és áldott munkába belefognak. Aki kórust vezet, azontúl, hogy elkezdte ezt a munkát – már sosincs egyedül, és sosem fog unatkozni. Édes terhet vesz a vállára, tele örömmel és munkával, mérgelődéssel és sikerrel. Olyan, mint a mákony, nem hagyja majd nyugodni, hisz a siker sikert kíván, s ha egyszer elindul a szekér….Biztatásul, itt az elején idézzük a Mester, a mindig, mindenhez jó példát mutató Kodály Zoltán erre vonatkozó gondolatait: „…a népdal egyszólamú éneklése igen nagy művészi feladat, és vajmi ritkán hallunk ilyet tökéletes kivitelben. Itt most nem arra gondolok, hogy azt agyon kell nüanszírozni és mindenféle rafinált dinamikai és tempójelzéssel érdekessé tenni. Nem. Sokszor a legegyszerűbben előadott dal előadása okozza a legnagyobb nehézséget azért, mert mindenkiben többé-kevésbé tudatos érdekesítési hajlam dolgozik, amelyet le kell fokozni, le kell tompítani. Népdalaink nagy része monumentális jellegű, az énekeseket egyszerű és nagyvonalú előadásra kell rávezetni. Ez nem kis dolog, és nagyon meg lehet elégedve az a karvezető, akinek sikerül.Természetesen ez megint nem azt jelenti, hogy tilos nüanszírozni és tilos a tempót változtatni. El kell találni az arany középutat jó ízléssel. Különösen megengedhető ez többstrófás dallamoknál, ahol a szöveg kifejezése már magától nyújt indítékot arra, hogy hol erősebben, hol halkabban, hol gyorsabban, hol lassabban énekeljünk, de ennek természetesen soha nem szabad odáig fajulnia, hogy a dallam körvonalai eltorzuljanak, vagy felismerhetetlenné váljanak.” Kodály tanítványa és munkatársa, Vargyas Lajos a következőkben fogalmazza meg a dal természetes szerepét mindennapi életünkben:„…a nép hagyományos életét csakúgy, mint polgárivá alakuló újabb életformáját, át- meg átszövi a zene. A népi társadalom nem lehet el nélküle. A maga fejlődési fokának megfelelő formában, többnyire az egyszólamú éneklésben, de hangszeres muzsikaként is, mindenütt él vele. Nemcsak él vele, nagyra is becsüli, szüksége van rá. S ez tanulság a fejlettebb társadalom számára is: az egészséges ember nem lehet meg zene nélkül. Nemcsak zenehallgatásra van szüksége, hanem a maga-csinálta zenére is, mindenekelőtt a legszemélyesebb, a legmélyebbről feltörő zenére, az éneklésre.” De nézzük, mik is az alapvető feladatok, mit, hogyan érdemes. Egyet megígérek: nem fogok konkrét tanácsokat adni. Nem ajánlok jól és helyesen összeállított dalcsokrokat. Nem mondom meg, mely népdal énekelhető kánonban, melyik szól jól dudabasszussal. Nem. Ezt minden kórusvezetőnek magának kell kiizzadnia. És különben is: egy csokor szólhat jól az egyik csoportnál, míg a másiktól nevetségesen gyengének halljuk. Maga az alkotás, a próbálgatás folyamata a gyönyörű ebben az egész munkában, nemcsak a pillanatnyi siker, mikor a közönség tapsol. Tanuljunk meg örülni az együtt eltöltött időnek, tanuljunk meg kulturáltan vitatkozni az énekelnivalóról, szeressük a népdalköri munkát. A lényeg, a szépség úgysem a csillogó színpadon, hanem az egész napi munka utáni fáradt hétköznap estén, a próba perceiben varázsolódik elő.
KórustoborzásMost nem a professzionális, pénzért dolgozó, hivatásos énekkarokról beszélünk. Azokról a jobb szó híján amatőröknek nevezett csodálatos emberekről, akik szabadidejükből, energiájukból áldoznak – kinek is? – egymásnak, saját maguknak – mindannyiunknak. Akik rossz időtől, esőtől - sártól, fáradtságtól, pénzhiánytól sem riadnak meg, eljárnak a próbákra, feláldozzák ünnepeiket, vasárnapjaikat a köz oltárán, úgy szórakoztatnak, szolgálnak, boldogítanak másokat, hogy közben maguk is örülnek.Hogyan is alakulnak ezek az éneklő csoportok? Általában spontán, maguktól szerveződnek. Egy idő után mindenkiben felébred a vágy az alkotás iránt. Kinél előbb, kinél később. Jó esetben ezt önállóan, egyedül meg is oldja, hímezni, faragni kezd, vagy elővesz egy hangszert, és megtanul rajta játszani. Vagy énekelni kezd. De ha valaki ezt felnőtt fejjel teszi, az eredmény már nem mindig olyan, hogy azzal másokat is boldogítani tudjon. Márpedig a művészet sosem egyirányú, egyoldalú dolog, a művészet kommunikáció. Az előadó fél el akar valamit mondani hallgatóinak. Dalban, versben, prózában vagy egyébben. A dalolást szívesen hallgatja a közönség, ha az technikailag helyénvaló, művészileg rendben van. Ehhez azonban igen jól formálható testi-lelki alkatra van szükség, meg egy jó tanárra. Felnőtt korú embernél gyakran hiányzik mindkettő. Ezért szerencsés az a megoldás, hogy többen összeállnak, és kórusként, népdalkörként, asszonykórusként vagy népzenei együttesként élik ki művészi hajlamaikat – eleinte a saját – később mások boldogítására.Előfordul, hogy akad egy lánglelkű vezető, aki valamilyen oknál fogva a muzsika elkötelezettje, s szívéből már-már kicsordul a zene utáni vágy – s társakat keres maga mellé. Aztán lesznek ketten, hárman, s mind többen, elterjed az éneklő közösség híre. Legyen szó bármiről: dalárda, népdalkör, templomi énekkar, falusi, kisvárosi éneklő közösség, első lépés, a tagok rábírása arra, hogy ott legyenek legalább egy próbán. Ha egyszer elmennek, már nyert ügyünk van: a zene (ha jó) biztosan megteszi a magáét. S akkor már semmit sem kell tennünk, jönnek a tagok. Ha mégsem, akkor érdemes közzétenni hirdetést, elsősorban a környéken, forgalmas helyeken, esetleg a községi, városi hirdetőben is.

Dalcsokor

Mint neve is mondja: csokor. Mi szokott csokorban állni? Elsősorban a virág. De vajon szép-e minden bukét? Szép, hiszen minden darabja szép külön-külön. De nem szebb-é a szakavatott kéz által művészien összeállított csokor, mint a hányavetin összedobált virághalmaz. Szebb. Miért is? 
Nézzük meg (elemezzük) mi szokott lenni a „művészi”, virágkötő mester által összeállított csokorban! Általában azonos virágok – abból sem túl sok. Mindig van valami vezérelv – a szín, vagy a virág fajtája. Aztán van valami ellentét – mondjuk a kiegészítőkben. (Masni.) De lehet, hogy az egész egységes, csak színárnyalataiban különbözik. A szép virágcsokornak van ritmusa. Azonos hosszúságú szárral vágják a tagjait, vagy éppen egy domináns, hosszú szál mellé tesznek néhány apróbbat, az előbbit kiemelendő. Semmiképp sem készülhet úgy a csokor, hogy véletlenszerűen összedobálnak néhány rózsát, ibolyát, szekfűt, és összekötik valamivel. A jó virágkötő pontosan tudja, mit mivel szabad összekötni.Nos, így van ezzel a jó népdalcsokor-összeállító is. És ahhoz, hogy jó csokrai legyenek, nem kell feltétlenül főiskolára járnia. Ösztönös zenei, művészi érzék kell csupán, s ez bárkinek megadathatik.A legfontosabb, hogy csak az igazi magyar népdalok közül válogassunk. Hogy mi a népdal, néha nehéz eldönteni. Ha vitában vagyunk önmagunkkal, netán a kórussal: forduljunk szakemberhez. A hivatalos kiadók által kiadott, ismert nevű szakemberek által gyűjtött vagy lektorált kiadványok nem (vagy igen ritkán) tévednek, ezekhez bátran nyúlhatunk. Ugyanilyen biztonságosak az autentikus (eredeti előadó, tehát adatközlő által előadott) hanganyagot tartalmazó szakkiadványok (CD, kazetta, stb.). Ezeket általában elismert zenei – népzenei szakmai szervezetek, tudományos műhelyek gondozzák, akiknek bátran hihetünk. Kevésbé biztonságosak az egymástól hallott dalok - tessen bár nagyon is! Sokszor ott bújik meg az ördög a fülbemászó dallamokban, eteti, énekelteti magát – és csak nehezen derül ki: talmi ócskaság az egész. A szakmai megmérettetéseken jelen lévő zsűritagok is adnak tanácsot, amelyet érdemes megfogadni. 
Közismert tény, hogy Bartók Béla csoportosítása szerint ismerünk régi rétegű, új stílusú, valamint vegyes osztálybéli dallamokat. A régiek akár a honfoglalás korának levegőjét is idézhetik, de mindenképpen öregebbek 500 évnél. Az új stílus dalai a XIX. század végének, XX. század elejének szülöttei. Vegyes osztályba tartoznak azok a dalok, melyek egyik alaptípushoz sem köthetőek, tehát kilógnak a sorból. Itt van a legtöbb nótára emlékeztető, kevésbé értékes dallam. De gyakran tűnnek ki ezek a dalok „másságukkal”, különlegességükkel, tehát jól válogatva közülük, igazi csemegét jelenthetnek, megkoronázhatnak egy-egy csokrot.A régi réteg jellemzője az ereszkedő dallamvonal, a kvintváltás és a rövid szótagszámú sorok jelenléte. Ilyenek a Röpülj páva, az Érik a szőlő, stb. Az új stílus dallamai visszatérő szerkezetűek, tehát az első és utolsó soruk szinte mindig megegyezik és viszonylag alacsonyan mozog. A két közbülső sor kissé magasabban van. Szótagszámuk több, mint a régi rétegé. (A csitári hegyek alatt, Szánt a babám, stb.)Fontos szempont, hogy az új stílusú dalok sokkal jobban elterjedtek nyelvterületszerte, mint a régi stílusúak. Sok köztük az ún. „országosan elterjedt”. Ennek oka a kortörténetben keresendő: keletkezésük idején már működött a közlekedés, kevésbé voltak az emberek röghöz kötöttek. Az írásbeliség is ennek kedvezett, egyes dalok meg-megjelentek nyomtatásban is, vásárokon, kocsmákban cseréltek gazdát. Egy tipikus pl. dunántúli régi dallam csak annak a tájnak a jellegzetességeit hordozza, elképzelhetetlen a megjelenése mondjuk Erdélyben. Ugyanez az új dalokról nem mondható el. Ezért értelmezhetjük lazábban az új stílusú dalok származási helyét. Gyakran elég csak a benne szereplő falu vagy város nevét megmásítani: máris a tájba beleillő dalt kapunk.

Nem mindegy, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Valamilyen szerkezetre kell rátenni őket, tehát úgy kell követniük egymást, hogy a kész mű, a dalcsokor a hallgatónak (és az előadónak is természetesen) mondjon valamit. Az előadóművészet, mint kommunikációs séma alapmotívuma a mással való közlés igénye. (Ha én sem tudom, mit akarok elmondani – hogyan mondhatnám el?!) Sokféle forma elképzelhető. Leggyakoribb a szövegalapú rendezés, amikor azonos témájú dalokat rendezünk egybe. Természetesen nagyon kell vigyázni arra, hogy egy tájegységen belül maradjunk. Jó szövegrendezettségű csokornál egyes esetekben ettől eltekinthetünk – de zeneileg ezt nagyon meg kell indokolni. Tehát tájegységen (szűk vagy tágabb értelmezés is elképzelhető, pl. kiskunhalasi dalok, vagy dalok a Kiskunságból) belül válogassunk. A szövegen kívül kitűnő rendező elv a dalok ritmusa, előadási tempója. Mindenképp érdemes egy figyelemfelkeltő dallal indítani. Figyelmet sokféle módon lehet felkelteni: lassú, gyors, vidám, szomorú dallal, stb. Ezután jöhet egy lassú dal, majd fokozatosan emelkedjen a tempó. Ha valamilyen ismert, a nép körében elterjedt sémára építhetünk, azt sose mulasszuk el. Ilyen pl. a Sárközi karikázó sémája, mely önmagában tökéletesre csiszolt forma, nincs mit hozzátenni. Az elején elénekelhető esetleg egy Éva szívem, vagy Érik, érik a cseresznye, de utána jöhet a karikázó. Ilyen a különféle táncrendek előadása, ha van hozzá megfelelő szöveges dallam. Ezeket a formákat ugyanis az idő csiszolta kerekre, szebbet hirtelen úgysem tudunk kitalálni. Persze ez a ritkább eset. Általában nem áll rendelkezésünkre kész kaptafa, nekünk kell azt megalkotnunk. Akár könyvekből, akár hallomásból ismert dalok közül válogatunk, érdemes őket leírni, egymás mellé tenni, s a kottalapokkal sakkozni, hogyan is lenne a legjobb. Aztán ha elkészül váz, és úgy érezzük, valahol „döcög”, akkor a megfelelő helyre már konkrét igénnyel kereshetünk egy hiányt pótló dallamot. A csokor összeállítója énekelje el aztán többször is alkotását, csak úgy magának. Ha bárhol is nem érzi magát jól közben, ahol nem természetes a dolog, ott hiba van. A jó csokor olyan, hogy meghallgatva úgy érezzük: ezt másként el sem lehetne énekelni. A kész műalkotást aztán feltétlenül érdemes egy szakértőnek megmutatni. Lehet az pl. egy másik népdalkör vezetője, egy énektanár, akinek van jártassága a népzenében, netán egy népzenekutató. Bizonyára adnak tanácsot, ötletet a mű csiszolásához. 
Nem mindegy, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Általában egy hangnemben vannak, főleg ha lá, az alaphang. De elképzelhető az is, hogy moll és dúr jellegű dalok váltják egymást. Ilyenkor szép és érdekes játék lehet a dalok azonos záróhangra rendezése. (lá, = dó) A plagális dallamokkal is játszhatunk, de mindenképpen ki kell próbálni a helyzetet. Ha a csokor dallamai egytől egyig lá végűek (s ez a leggyakoribb eset), legegyszerűbb és legcélravezetőbb azonos hangról indítva végigénekeltetni. Dr. Várnai Ferenc népzenekutató szerint a népdalcsokroknak „olyanoknak kell lenniük, hogy hasonlítsanak az emberekre.” Mit is jelent mindez?
„1. Legyen fejük! A fejekben egymáshoz kapcsolódó vagy egymással összefüggésbe hozható gondolatoknak kell lenniük – a dalok szövegei által.2. Legyen felsőtestük! A felsőtestekben, az ott lévő szívekben, lelkekben érzéseket kell kiváltaniuk, felkelteniük, megmozgatniuk – a dalok dallamai és szövegei révén.3. Legyen lábuk! A lábaikban mozdulatlanságot kell kiváltaniuk és különböző mozgásokat kell gerjeszteniük – táncosokat és nem táncosokat egyaránt – a dalok ritmusai, dallamai, tempói és szövegei együttes erejével.”Mint mindenütt, itt is érvényesüljön a mondás: a kevesebb több! Inkább érezze azt a hallgató, hogy szívesen elhallgatná még egy kis ideig a dalolást, mintsem megunja. Egy csokorba 4-5 dalnál többet nem kell tenni. 

A tájegység értelmezéseSzintén Bartók volt az, aki négy alapvető tájegységre, etnikai területre osztotta a magyar nyelvterületet. Ezek a következők:I. DunántúlII. FelföldIII. AlföldIV. ErdélyA későbbi kutatások alapján körvonalazódott az 5. terület, vagyis:V. MoldvaEzen belül természetesen számtalan al-tájegység létezik, pl. az Alföldön belül Kiskunság, vagy Szatmár, de lehet énekelni egy-egy helységhez kötődő dalokat, pl. kalocsai dalok, vagy kiskunhalas környéki dalok. Pontosan határozzuk meg és tanuljuk meg, honnan valók a dalok, amelyeket éneklünk, jól tesszük, ha utánanézünk a tájegység történelmének, néprajzi kultúrájának. Sokat tanulhatunk, s nemcsak zenei tudásunk gyarapszik ezáltal.Mint már szóltunk róla, a régi réteg dallamai sokkal inkább köthetőek alapvetően egy-egy faluhoz vagy tájegységhez, mint az újabb dalok. De mindenképpen érdemes vigyázni: az ördög a részletekben bújik meg! A mégannyira is országosan ismert, szinte elcsépelt dalnak is megtalálhatjuk helyi variánsát, helyhez kötött szövegét, speciális díszítését, stb. Ezekről ne mondjunk le!! Keressük meg, énekeljük el előre az idősebbeknek, hátha tudják a helyi variánst! Ismét újabb díszítő elemmel lehetünk gazdagabbak! Ha pedig olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy élő, működő hagyomány van körülöttünk, bátran aknázzuk ki! Nem baj, ha egy ilyen kórus mindig ugyanazt énekli, hiszen a hitelesség bármilyen színpadi manírt, trükköt, leleményt felülmúl, széppé, értékessé teszi a dalolást.
HangszerkíséretGyakran fordul elő, hogy az énekesekhez társul néhány hangszeres előadó is. Miután az embernek természetes igénye van a többszólamúságra, semmiképp se kergessük el őket, inkább fogadjuk nagy szeretettel. Legtöbbször a citera a kísérő hangszer. Ha több is van belőle, az a jó, de össze kell hangolni a hangszereket. Fontos, hogy a hangszerek önmagukban is jók és szép hangúak legyenek. Érdemes inkább egy jó nevű készítőtől vásárolni, talán kicsit drágábban, mint egy silány hangszert hallgatni egy életen át. Másik gyakori kísérő hangszer a furulya, mely egyszólamú ugyan, mégis felüdülést nyújthat az éneklés mellett. A furulya nehezen vagy egyáltalán nem hangolható, tehát legjobban a rendkívüli és határtalan alkalmazkodó képességgel bíró énekhanggal van meg leginkább. Ha több furulya szól együtt, az igen erős megalapozottsággal vihető csak. Azonos hangolásúaknak és jól együtt szólóknak kell lenniük. Elképzelhető még tekerő, duda vagy egyéb fúvós hangszer, mint kísérő. Ha egyedül vannak, túl nagy baj nem lehet. A baj ott szokott kezdődni, mikor több hangszer szól együtt. Nehéz (néha lehetetlen) a hangolás, és nehéz összeegyeztetni a hangszíneket. Ezért a népdalkör mellé jobb, ha csak egy hangszert társítunk, vagy pedig egy önállón is ütőképes zenekart, amely fel tud lépni önmagában is. Így biztosak lehetünk abban, hogy gyakorolnak, hogy nem bújnak az énekesek mögé, nem takaróznak azzal, hogy a kórus mellett őket úgysem lehet hallani. 
Gyakran fordul elő, hogy meghallván a népdalkör előadását, többen keresik meg a padláson rég elfelejtett hangszerüket, s azt leporolva jelentkeznek a vezetőnél: jönnének kísérni. Óvatosan ezzel! Ne a mi kárunkra kísérletezzenek, mondván: majd elbújnak mögöttünk. Bírjuk rá az önkénteseket, hogy előbb bizonyítsanak önállóan. Ha néhányszor felléptek szólóban, s elfogadta a közönség őket – jöhetnek.

DramaturgiaA színházművészetből kölcsönzött szóval azt a jelenséget definiálom, amikor a kórus – megunva az állandó azonos hangszínt – megpróbál kitörni megszokott stílusából és különféle más hangzásokat próbál ki. Lehet ez szóló, tercett, férfi és női hangok szétválasztása, stb. Jó hatása lehet ennek, csak itt is figyelembe kell venni néhány szabályt. A szólista azért szólista, mert valamivel szebben, jobban énekel társainál. Tehát csak azt a tagot énekeltessük egyedül, aki a tagság teljes körének művészi bizalmát élvezi. Két embert ne énekeltessünk együtt, akkor már jobb a három fő, azaz a tercett. Három hang jobban simul egymáshoz, mint kettő. A férfi és a női kart akkor állítsuk szembe egymással, ha egyenlő a hangzásarány. Ha csak két férfiúnk van a 23 nő mellé, felesleges elhitetnünk a közönséggel a nemek közti párbeszédet.
Dramatikus lehetőség a dalok előadása szereplőkkel. Óvatosan ezzel! Nagyon óvatosan! Balladáknál – lévén ez önmagában is dramatikus műfaj – esetleg, nagy körültekintéssel elképzelhető, de én nem szeretem. A balladát a hagyományban mindig egy valaki énekelte, csak úgy magának, vagy tanulságul a többieknek. Tehát inkább működik a ballada meseként, mint színházként. A dramaturgiát mindig zenei eszközként használjuk. Bánjunk úgy vele, mint a zeneszerző a hangszereléssel. Ha más mondanivaló jön, jöhet egy más hangszín. Ha túlfeszítettük a húrokat, jöhet egy szóló, stb. 
HangképzésAz éneklés jó dolog. Jóleső testi-lelki tevékenység. Ha fáj, akkor biztosan nem jól csináljuk. Akár testünknek, akár lelkünknek szenvedést okoz: nem jó!Ha feszül a torok, ha szorong a gége, baj van. Minden testrész, minden szerv, amit nem használunk rendszeresen, vagy nem használunk rendeltetésének megfelelően, előbb-utóbb veszít erejéből, vagy sorvadásnak indul. Így van ez a hangszálakkal is, aki sokáig nem énekel, egy idő után már hiába próbál: nem fog menni. Vagy legalábbis nem úgy, mint azelőtt. Fontos a hangadó szerv rendszeres edzése, ha úgy szeretnénk énekelni, hogy azzal másnak is örömöt szerezzünk. Ki kell művelni hangszálainkat, szert kell tennünk egy olyan technikára, amellyel a leginkább bele tudunk simulni a társak énekébe. A karnagy dolga itt igen nehéz, hiszen – felnőtt kórus esetében – gyakran egy élet megrögzött rossz szokásait kell gyomlálgatnia, hibás technikákat kell kijavítania – gyakran nem is csak a szép hangzás, hanem az illető helyes hanghasználata érdekében. Elvem az, hogy a kórustól soha senkit ne küldjünk el. Igen ritka az a fajta hang, amely ne tudna belesimulni mások énekébe, vagy az a fajta hamisság, mely már elviselhetetlen. A hallás, a hang tisztasága nagy mértékben javítható még felnőtt korban is. A nagyon kirívó hangú énekeseket intsük egy kissé halkabb éneklésre, de semmiképp se küldjük el őket!! Egyrészt azért, mert ha tényleg alkalmatlanok a közös munkára – előbb-utóbb maguktól fognak elmenni. Ha nem mennek el, megtanulnak alkalmazkodni, és halkan, vagy szájmozgással kísérik csak a többieket. Sosem tudhatjuk, hogy kiben mi lakozik, ki milyen motivációval jött el az első próbára. Lehet, hogy egy kevésbé szép hangú tag igen jó szolgálatot fog tenni, mint szponzorszerző, vagy kottamásoló. Azt sem tudhatjuk, milyen belső indítékból jött: mitől szorong, miért van szüksége hirtelen egy közösségre. Kevés amatőr kórus engedheti meg magának ma azt, hogy válogasson a tagokban. Örüljünk minden lelkes tagnak!!!Tehát abból kell főznünk, amink van. Azt a sokféle iskolázottságú, sokféle színű hangkavalkádot kell egységes, esztétikai értékkel bíró együttessé kovácsolnunk. Nem könnyű munka. Nem könnyű, de szép. 
Minden próba és fellépés elején be kell énekelni. Mindenkinek eszébe jutnak a különféle iskolás mamemimomú-k, és egyéb csacska szövegű hangbeolajozók. Nem baj, ha nevetünk ezen, ha nincs nagy ellenérzés a kórusban ezek iránt, nyugodtan alkalmazhatjuk őket. Lényeg az, hogy közepes magasságon, kb. c1-en kezdjük el, majd félhangonként haladjunk először lefelé, majd fölfelé. Ezzel mintegy beolajozzuk a hangot, megfigyeljük a hangmagassági határokat, előkészülünk az éneklésre: ami – akárhogy is nézzük, munka. Sportolni senkinek sem jutna eszébe bemelegítés nélkül, hogyan képzeljük el az éneklést anélkül? Itt is izmokat – mégpedig igen kicsiny és sérülékeny izmokat – fogunk mozgatni.Ám nem mindenkinek tetszenek ezek az iskolás beéneklő szótagocskák, náluk ezeket ne erőltessük. Válasszunk egy kedves magyar népdalt, lehetőleg parlandót, (Madárka, madárka, Erdő nincsen zöld ág nélkül, stb.) amely nem túl nagy ugrással kezdődik, kupolás szerkezetű, tehát nem a legmagasabb hangon indul. Ezt énekeljük úgy, hogy viszonylag mélyen kezdjük, majd haladunk felfelé. Így nagyon szépen tágítható a tagok hangállománya, valamint megfigyelhető, mely hangnemekben szól legjobban, legszebben a kórus. Ezt a vezetőnek állandóan kontrollálnia kell egy hangvilla vagy hangsíp segítségével. Meg kell jegyezni, mely hangmagasságok voltak a legjobbak, s azok köré kell szervezni a népdalcsokrot. Hangképzés, beéneklés nélkül sose énekeltessük a csoportot, mert a büntetés hamar elér: elkopnak, megbetegszenek a hangok, valamint sosem teszünk szert valós ön- ill. csoportismeretre. 
HangadásCsak egyes keleti kórusok tudják úgy megtanulni darabjaikat (ők is csak hosszas és célzatos gyakorlással), hogy mindig ugyanarról a hangról kezdjék el műsorukat. Erről nem is érdemes beszélni, hisz megvalósítása iszonyú munka és teljességgel értelmetlen. Tehát minden éneklés előtt hangot kell adni. Mégha egyedül énekel is valaki, akkor is kigondolja, honnan érdemes elkezdeni ahhoz, hogy a legmélyebbet és a legmagasabbat is ki tudja énekelni majd. De ha egynél többen vannak, akkor ezek mellett még arra sem árt ügyelni, hogy mindketten ugyanarról a hangról kezdjék.Abszolút hallásnak azt az adottságot nevezzük (általában velünk születik, vagyis egyeseknek megadatik, másoknak nem, állítólag lehet fejleszteni, szerintem ennek a fejlesztése egyenértékű a léggömb hámozásának hasznosságával), amikor valaki minden külső segítség és előzetes hangadás nélkül meg tud szólaltatni egy bizonyos abszolút magasságot, s tudja, hogy mely hangról van szó. Vagy fordítva: hall egy hangot és megmondja, az milyen hang, mi a neve. Ha valaki ezzel a tulajdonsággal bír, nagy előnyre tesz szert a zenetanulásban, érthető módon sok minden könnyebben megy majd neki. De nagy keresztet is kap ezzel, hiszen nehezebben megy majd neki a transzponálás (adott mű más hangnemben való előadása) és valószínűleg szenved a hangversenyek jó részén, mert minden pici elhangolódást észlel, s ez rendkívül zavaró a számára. Akinek tehát abszolút hallása van, az bármikor, minden külső segítség nélkül tud hangot adni. De velük most ne foglalkozzunk, én sem vagyok ilyen, még tán örülök is neki. A hangadáshoz valamiféle külső segítségre van szükség. Lehet ez hangvilla, hangsíp, esetleg valami hangszer: zongora, furulya, stb. Legelegánsabb a hangvilla, mert azt a karnagyon, kórusvezetőn kívül senki más nem hallja. Ennek segítségével egy hangot (a1) hall meg a karnagy, s ebből számolja ki a megfelelő kezdőhangot. A kezdőhangot aztán dúdolva megadja a kórusnak, és elindítja az éneklést. Nem árt, ha a kórus visszazengi a hallott hangot, persze csak diszkréten, úgy, hogy a közönség ne is hallja.

VezénylésNépdalkörnél felesleges. A mezei virág mellé nem kell karó! Meg kell azonban adni a tempót, mely szintén nem automatikus, akárcsak a hangmagasság megválasztása. A vezénylés ugyanis rendkívül bonyolult, hosszas tanulással elsajátítható kommunikációs csatorna. Ha valaki csak úgy magától nevezi ki magát karnagynak, gyorsan nevetségessé válhat, hisz esetleg nem azt énekli majd kórusa, amit ő mutatni akar. Bízzuk a vezénylést azokra a szakemberekre, akik ezt tanulták, és ne felejtsük el, ahol az elindítás után azonos tempóban, nagyobb dinamikai eltérések nélkül megy a darab, ott semmi szükség a vezénylőre.
El kell azonban indítani azt a 10-20 embert. Azonos időben, azonos hangmagasságban kell énekelni. Ehhez a hangadáson kívül fontos, hogy a vezető egyértelmű jelet adjon a kórusnak arra vonatkozóan, milyen tempóban és mikor kezdenek énekelni. Többféle megoldás is létezik. Kezdjük a legrosszabbal: Minden előzmény nélkül int egyet a fejével, s a kórus a szokás hatalmától hajtva elkezdi kb. úgy, ahogy szokta. De ez csak egy „körülbelüli” eredményt hozhat. Szintén rossz, ha a vezető az első sort elénekli halkan, fojtott hangon a kórusnak, majd ritmusban ők is elkezdik – elölről. Egyik sem jó. Talán a legjobb megoldás az, ha ad egy jelet (avisót) a kezével, melyben benne van a tempó is. Pici gyakorlással, egy-két énektanári konzultációval, és nagy figyelemmel elsajátítható ez a tudomány. Ahol vannak hangszeres kísérők, ők könnyebben elindíthatják a darabot, hasonló módszerrel. Ha szólista indít, szintén egyszerűbb a helyzet, de neki is mindig a vezető adja meg a hangot. Sose bízzunk abban, hogy „Juli néni mindig olyan jól szokta elkezdeni…” Az izgalom hevében, egy kis meghűléssel a torokban, abszolút hallás nélkül – ez bizony nem fog menni!

BeéneklésFeltétlenül szükséges. Reggel az ágyban, vagy a felkelés után nyújtózkodunk, de nyújtózik a macska, a kutya is alvás után. Ha megveszünk egy új autót, eleinte semmiképpen sem 100-zal megyünk, azt ajánlják, be kell járatni a motort. Így van ez egyik legokosabb, legalkalmazkodóbb szervünkkel is: a hangszálakkal, s a gége berendezésével. Még az étkezést is megalapozzuk. Először levest eszünk, aztán jöhet a nehezebb fogás. Néha a levesnek is megágyazunk valamiféle aperitiffel – előitallal. S közben gyakran kortyolgatunk – vizet vagy mást. Énekelni sem lehet sokáig büntetlenül úgy, hogy a hangszálakat be ne járatnánk napról napra – éneklésről éneklésre. 
FellépésMinden fellépést úgy kell végigénekelni, mintha az egyetlen, mintha az első és utolsó lenne! Nem lehet – ezt sem – rutinból csinálni. Minden fellépés előtt ki kell próbálni a színpadot. Nincs annál kellemetlenebb érzés, mint mikor feláll a kórus az előadásra, megszólal az első hang, és nem azt halljuk, amit megszoktunk, vagy amit szeretnénk hallani. Minden teremnek sajátos akusztikája van, amit ki kell próbálni, hogy ne érjen meglepetés. Ha nem tetszik nekünk, kérjünk segítséget a technikusoktól: erősítést (vagy éppen az erősítés elhagyását!), függönyök áthelyezését. Álljunk arra a pontjára a színpadnak, amely még meg van világítva, de nem nyelődnek el a hangok. Ilyenkor jó, ha a vezető lent, a nézőtéren hallgatja a próbát, és úgy irányítja a kórust. Sose bízzuk ezt külső emberre!! Teremtsünk minden fellépéshez megfelelő körülményeket, megfelelő hangulatot. Így aztán csak rajtunk múlik majd, hogyan is énekelünk. 
SzínpadképBeszélhetünk-e egyáltalán erről egy statikus, vagy csak néha-néha megmozduló produkció kapcsán? De még mennyire! Kutatók megállapításai szerint információink nagyobb részét a látvány alapján szerezzük. Egy ember külső megjelenéséből előszeretettel következtetünk arra, milyen is lehet belülről. Gondoljunk csak bele: egy rosszul öltözött, ápolatlan, mosdatlan emberről inkább hisszük azt, hogy tudatlan, műveletlen ember, mint jól öltözött, jó modorú társunkról. Pedig könnyen tévedhetünk! De hát az ember már csak ilyen. Gyakran általánosít a külső alapján. Ezért fontos, hogy hogyan nézünk ki a fellépés alatt. Úgy kell kimenni a színpadra, s végig azt kell sugározni, hogy mi most itt szeretnénk valami fontosat elmondani, szeretnénk a tapasztalatainkat, örömünket megosztani másokkal. Álljunk enyhe félkörbe, akár többsorosan is, hogy nagyjából mindenki lássa a másikat. (Persze többsorosnál ez nem lehetséges.) A vezető a nézőtér felől nézve a bal oldalon álljon, és onnan indítsa a produkciót. Ha van zenekari vagy bármilyen hangszeres kíséret, szerencsés, ha ők is ezen az oldalon állnak. A tagok semmiképpen se mosolyogjanak ki a nézőtéren ülő rokonaikra, barátaikra, ne integessenek: gondoljanak arra, ők most olyan előadók, akikre sokan figyelnek.
Viselkedés a fellépés alattNem könnyű kérdés. A fellépő azért van a színpadon, mert olyan mondanivalója van, amit feltétlenül szeretne másokkal közölni. „…Ha az öröm, vagy fájdalom, de akárcsak a lét értelmen túli áhítata szót kér bennünk, és ez az öröm vagy fájdalom, de akárcsak a létérzékelés sokunkban megvan, ezt csak együtt, társas éneklésben, vagy közös dalban, táncban fejezhetjük ki” – írja Veres Péter. Ugyancsak ő mondta egyszer, hogy a parasztember, ha énekel, sosem mosolyog, pláne nem nevet. Elénekli a dalt, de mimikával csak igen kevéssé kíséri. Bizony, nem a jó népdalelőadók sajátja a mórikálás, a szöveg „eljátszása”, a viccelődés, a direkt nevettetés. Könnyen paródiának hat az ilyesmi. A dal és a szöveg egyébként úgyis megteszi a magáét, és a jó előadást – egy-egy pikáns vagy vicces résznél – úgyis nevetés fogja kísérni. 
Minden fellépés alkalmával van lehetőség a többi együttes megismerésére, meghallgatására. Éljünk is ezzel! A lehető legtöbbet ebből lehet tanulni! Jobban észrevesszük ugyanis a másik együttes hibáját, mint a magunkét. Látjuk a rossz beidegződéseket, és rájövünk, nekünk sem így kellene ezt csinálni. De ugyanígy észrevesszük a jót is. És azt már érdemes utánozni. Tehát a fellépéseket egyúttal szakmai továbbképzésnek is felfoghatjuk!

Az előadás mozgással való kíséréseNehéz kérdés. Első hallásra egyszerűnek tűnik: táncdallamhoz táncoljunk! Mégsem ilyen könnyű ezt elhatározni. Táncoljon a tánccsoport, ahol mindenki táncos, s ezt gyakorolják nap mint nap. De ha olyan emberek perdülnek táncra, akik esetleg már megfáradtak, nem mozognak olyan jól, hogy azzal másoknak esztétikai örömöt nyújtsanak – nos, ők inkább ne táncoljanak. Ha a néző a mozgás figyelésekor arra fókuszál, hogy mikor esik össze Mari néni vagy Jóska bácsi – bizony messze maradunk eredeti célunktól. (Amely mi is: a gyönyörködtetés, a mondanivalóm előadása.) Nehezen viselhető el komoly arccal a lihegő, levegő után kapkodó népdalkör egy-egy táncbetét után. A táncot lehet imitálni egylépéses csárdással, pici jobbra-balra való ingással is. Bőven elég ez, a táncot úgyis megannyi kritikus fogja nézni, hisz valamennyire mindenki tud táncolni. Az idősebb emberek olyat tudnak, amit a fiatalok egyáltalán nem: megértetni a hallgatósággal a népdalok mondanivalóját. Az ő élettapasztalatuk igen sokat mondhat a hallgatónak, hiszen ők nemcsak mint megtanult leckét mondják föl a szövegeket, hanem minden szavuk tapasztalattal van megtöltve. Aknázzuk inkább ezt ki! Hiteles emberektől hallgassunk hiteles dalokat. A táncot a színpadon hagyjuk meg azoknak, akiknek való: tanult fiataloknak.
Fellépő ruhaAz egyik leginkább vitára alkalmat adó téma. Nem olcsó, s nem egy évre szól. A többedik fellépés alkalmával a tagok óhatatlanul is vágynak valamiféle egységes megjelenésre, szeretnének uniformist. Eleinte megteszi az öltöny, illetve fekete szoknya – fehér blúz összeállítás, később megjelenik egy azonos sál a hölgyek nyakán, férfiaknál az azonos nyakkendő. Ha nincs nagyobb keret, itt meg is lehet állni. De ha van, ha lehet valamiből gazdálkodni, akkor érdemes olyan fellépő ruhát készíttetni a tagoknak, amelyet örömmel viselnek, amelybe öltözve különleges ünnepnek érzik az éneklést. Közös megegyezésre általában nem könnyű jutni. Ennek oka az is, hogy nem egyforma a hölgyek alkata, életkori különbségek is vannak. Nem könnyű. De nem lehetetlen. 
Sokan úgy tartják, hogy egy lepelszerű, zsákruhára emlékeztető fazon a jó. Mindenképpen praktikus, hiszen néhány kiló különbség meg sem látszik benne, és ha valaki elhagyja a kórust, a következő utód megörökölheti a ruhát. Én ennél még a fekete szoknya, fehér blúzt is jobbnak tartom, pláne, ha azonos a fehér blúz. Ez általában akkor előnyös mindenkinek, ha nem szoknyába betűrt, hanem csípőközépig érő. 
Népdalköröknél nagyszerű, ha van valamilyen tájjellegű viselet, hisz akkor abban lehet fellépni. Sokat lehetne mesélni arról is, hogy a viselet, a hagyományos ruha hogyan változtatja meg viselőjét. Bárki kipróbálhatja, de aki már kipróbálta, nagyon jól tudja: a népviselet megkövetel egyfajta viselkedést. Sok alsószoknyás bőszoknyában nem lehet illetlenül viselkedni, ha főkötőben vagyunk, nem lehet kapkodni a fejünket, nem lehet „szélfútta” a frizuránk, stb. Ki van ez találva! Amennyire alkalmazkodik minden tájegység viselete az adott táj táncához – úgy alkalmazkodik minden viselet az általános paraszti etiketthez. Ahol a nő, az asszony méltósággal viseli testét, tudatában van szépségének, tisztaságának, kellően öntudatos, de sosem pökhendi. Ugyanez vonatkozik a férfiakra is, csizmában nem lehet akárhogyan menni, a fehér ing pedig mindenképpen tisztaságot sugároz. Ha már nem él a viselet, lehet rekonstruáltatni, csak arra kell vigyázni, hogy az anyagok is azonosak legyenek, ne használjunk praktikusabbnak tűnő újkeletű anyagokat. Ahol nincs élő vagy rekonstruálható népviselet, gyakran készíttetnek a népdalkörök olyan ruhát, mely nem népviselet ugyan, de annak stílusjegyeit viseli magán. Szerencsére ma már egyre több olyan iparművész és ruhakészítő mester van, aki pontosan tudja, mi az a stílus, mely ugyan nem eredeti viselet, de hangulatában hordozza a magyar népművészet jellegzetes vonásait. Ezek a ruhák általában derékban szabottak, tehát elvágják az alakot – mégis előnyösek minden alkatra. Nem véletlenül viselt a magyar nő ilyen ruhát évszázadokon keresztül! A férfiaknak valóban elég a sötét öltöny, de ha van rá igény, lehet azonos (esetleg valamilyen más színű, nem fehér) ing, nyakkendő, esetleg zakó helyett mellény. Gyakran látni fehér kötényes ruhákat: ha a fehér kötény a viselet szerves része, akkor rendben van. Egyébként a szakácsnék hordtak ilyet. Vigyázni kell azzal is (főleg citerazenekaroknál látni), hogy lányok is férfiinget öltenek magukra. A hangszerhez néha le kell hajolni, ezért tartják praktikusnak a nadrágot, ahhoz meg illik a kívül hagyott férfiing. Nem! Nő sose vegyen fel ilyet! Lányok, asszonyok szoknyában, de abból is legalább térdig érőben álljanak a színpadra! A színpadon való lét, szereplés amúgy is jár némi izgalommal, nem kell még tetézni ezt egy rossz ruhával, kényelmetlen megjelenéssel. Olyan ruhában álljon mindenki a színpadra, amiben jól érzi magát, amiben csinosnak, vonzónak tartja magát – és úgy érzi, mások is annak tartják.
(A karnagy (ha kiáll a kórus elé) ruhája már nem ilyen egyszerű kérdés. A férfiaknak könnyű a helyzete. A nők viszont szélesebb körben mozoghatnak a ruhaválasztást illetően. Nem hat jól, ha azonos a ruhájuk a kóruséval.) Népdalkörnél nincs vezénylés, tehát a vezető lehetőleg azonos ruhában, maga is álljon be énekesei közé.
RepertoárMinden kórusnak kell rendelkeznie bizonyos repertoárral. Fel kell készülni várható – de némiképp váratlan – eseményekre is. Kellenek dalok a kötelező ünnepekre, és kellenek csak a művészi élményért, a szórakoztatásra. Az ünnepi daloknak nem kell feltétlenül konkrétnak lenniük. Pl. október 6-ára nem kell mindenáron az aradi vértanúk nótája után kutatni, de semmiképpen sem lehet farsangi dalokat előadni. Igen gyakori kérés a tagok részéről: énekeljünk olyat, amit sokan ismernek, amit sokan szeretnek, és még a rádióban s a tévében is gyakran hallani. Mi is lehet ez? Bizony a nóta. De hogy ezt hogyan védheti ki legbiztosabban a vezető, arra nem én, hanem Járdányi Pál, az igen fiatalon elhunyt kitűnő zeneszerző és népzenekutató válaszol egy 1942-es írásában. Legjobb, ha ideírom a lényeget:„Népdal, vagy hallgató?Melyik a szebb? az a dal, amit az „Éneklő Ifjúság” hasábjairól tanultok, vagy az, amit a cigány játszik, amit a zongorázók „magyar nóta” címén adnak elő? Az öregek hamar készek a felelettel: „Hát persze, hogy a cigány játssza a legszebb nótákat, a gyönyörű hallgatókat és a jó ropogós csárdásokat.”Ti másképpen válaszolnátok, a ti lelketek már nyitva áll a népdalok befogadására: mellettük szavaznátok. De hát kinek van igaza?Mind a kettőnek. Kinek-kinek az tetszik, ami az ízlése. Az azonban bizonyos, hogy a ti ízlésetek jobb. Miért?Kérdezzétek csak meg Helga nénit, aki azokat a „szívfacsaró” magyar nótákat kicsalja a zongorából: „jobb szereti-e a fajtiszta, szép, sudár farkaskutyát az olyan korcsszülöttnél, amelyiknek az apja farkas, az anyja meg puli volt?” És mondjátok csak Sanyi bácsinak, ki a kristálytiszta aranyban csillogó hárslevelű mellett szokott gyönyörködni a … hallgatóban, keverje össze borát egy kis kadarkával, meg, mondjuk: egri bikavérrel!Helga néni nevetni fog, hogyan is lehet ilyet kérdezni! Persze, hogy szebb a fajtiszta kutya! S Sanyi bácsi bolondnak néz majd téged: esze ágában sincs a tiszta bort fölcserélni az efféle kotyvalékkal!Nos, ezután énekeljetek el neki egy hallgatót… (Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni…)
Hát, ez bizony … a keverék - kutyához és az összekotyvasztott italhoz hasonlít. Magyar vonás benne alig van, éppen csak annyi, hogy a szöveg hangsúlyai, úgy, ahogy, a dallamban is, hangsúlyos helyre esnek. (De hány olyan van, ahol még ez sincs meg!) A dallam a moll skála hangjaira épül, sok benne a módosított hang, minden fordulatán érezni a nyugati összhangzattan szellemét, szinte hozzáhallja az ember az akkordokat. Magyar dalokban mindez ismeretlen: a szomszédba, a németekhez kell mennünk, hogy ezeket a sajátságokat megtaláljuk. Tehát már eddig is: magyar-német keverék ez a dal! Hát, ha a fajtiszta kutya szebb, mint a korcs keverék, és a ragyogó aranysárga bor jobb, mint a kotyvalék, akkor bizonyos, hogy a magyar népdal is különb, mint az effajta … hallgató nóta.
A magyar népdal tiszta magyar levegőt lehel. Ezt a tiszta magyar ízt, hangulatot még Ázsiából hozták magukkal a honfoglalók. Aki magyarnak tartja magát, kötelessége, hogy ezekben tanuljon meg gyönyörködni!”Járdányi itt-ott túllelkesült szavai talán megmagyarázzák a különbséget: számunkra nem lehet szebb, nem lehet igazabb a sajátunknál. (Természetesen Járdányi nem a klasszikus, a zenetudomány által is elismert prímásokról és szerzőkről beszél. Sokkal inkább bizonyos pénzérdekelt médiumok által propagált, nem kellően iskolázott zenészek dolgairól.) Balga ember az, aki a sajátját félredobva idegen helyen keresi a megnyugvást, más nép, más világ kultúrájában próbál otthonra lelni. Miért? Mi okból keres másutt vigaszt? Mert annyi mindent kapunk a média segítségével, a világháló áldásaival, hogy gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni: ez szebb a miénknél. Igen, ki lehet próbálni sok mindent, meg lehet hallgatni, el is lehet énekelni más kultúrák dalait, de otthon lenni, megbújni, óvón belehelyezkedni csak ebbe, csak a sajátunkba tudunk. Ez kell, hogy legyen az alap, erre építhetünk bármilyen várat. Ha baj van, ha meginog az építmény, ehhez a biztos alaphoz nyúlunk vissza, eddig bontjuk vissza az építményt, s az újat majd ismét erre rakjuk.
Mindenesetre a jó népdalkörnek is van „mindenre hangja”, állandóan kéznél van egy-egy vidám, egy-egy elgondolkodtató, s egy-két búcsúzó csokra. Jó, ha vannak tematikus csokrok is (virágokról, katonaságról, madarakról, stb.) mert ezek nagyon gyakran elővehetőek.
Gyakran csábulnak el az énekesek más népek dalainak éneklésére. Óvatosan ezzel is! Képzeljük el azt a helyzetet, hogy mondjuk egy orosz énekkar magyar dalt ad elő. Bizony, sokat kell gyakorolniuk ahhoz, hogy legalább csírájában megértsük a szöveget. Tehát: ha van sok időnk a gyakorlásra, netán van egy anyanyelvi lektorunk, aki segít a tanulásban, belefoghatunk. Egyébként legföljebb fordításban énekelhetünk, ami azért egy kicsit más, de a hangulatot visszaadhatja. Ilyenkor is hallgassuk meg az eredetit, feltétlenül!Természetesen most nem a nemzetiségi énekkarokra gondoltam: ők bátran énekelhetnek más nyelven, hisz az is a sajátjuk. 

TöbbszólamúságVannak olyan nemzetiségi népzenei énekkarok, ahol természetes a többszólamúság. (Németek, szlovákok, stb.) Róluk most ezen írás keretében nem szólok, hiszen speciális, többrétegű a problémájuk, külön érdemes beszélni róluk. (Illetve hozzájuk.) A többszólamú éneklés valóban a karéneklés csúcsa. Ennél többre senki sem vállalkozhat, hiszen a kórus többre nem is képes – önmagában. (Külön téma az is, ha zenekarral társul, s az talán még több, de most az sem tartozik ide.) A több szólamban való éneklésnek nagyon komoly és nagyon szigorú feltételei és szabályai vannak. Először is olyan fejlett színvonalra kell hozni az énektechnikát, hogy szólamok legyenek kialakíthatóak. Ehhez az kell, hogy legalább kettő, de inkább több külön kis rész éljen meg a kóruson belül – önállóan. Annyira önállóan, hogy ne zavarja az, ha a mellette álló egészen mást énekel. Más hangmagasságon, más ritmusban. Emellett úgy kell tudni énekelni, hogy a hangszín teljesen egységes legyen. Ne legyen túlzottan karakteres, ne szóljon ki senki domináns hangja, ez a közös hangszín simulékony, egységes legyen. Nos, ezt a legnehezebb elérni a népdalköröknek, és elárulom – nem is kell! Fölösleges.
A magyar népzene egyszólamú. Kitűnő zeneszerzőinktől számtalan világhírű népdalfeldolgozást ismerünk, melyek valóban csábítóak, gyakran oly könnyednek tűnnek, annyira magától értetődőek, hogy könnyen csábul az ember: ezt mi is meg tudjuk csinálni. Kodály, Bartók, Bárdos művei ezek elsősorban. Hagyjuk ezek éneklését az énektechnikában jártasabb kórusokra. Népdalkör csak akkor vállalkozzon ilyesmire, ha igazán szakértő a vezetője, és megfelelnek a tagok a fentebb leírt követelményeknek. 
Egyébként az igazán jó, szépen szóló pávakör nem is igazán vágyik a karéneklésre, hiszen az a bizonyos „százhangú orgona”, ahogyan Kodály a magyar népzenét nevezte, sokáig elég, és igazán van hangja mindenre.Ha azonban olyannyira fellángol a vágy a harmóniára, próbálkozhatunk a kánonnal. Vannak olyan népdalaink is, melyek szépen szólnak kánonban, azaz időeltolódásos kezdéssel. Ez a polifónia legtisztább megnyilvánulása, ha jól választjuk ki a dalt, nem lehet baj belőle.Ugyanilyen jó próbálkozás lehet még – és nem is idegen a magyar népzenétől – ha hangszert utánzunk. Leginkább a dudát tudjuk énekelve megszólaltatni, azaz tudunk a dallam alatt folyamatosan kitartani egy alap és esetleg egy kvint hangot. Bizonyos daloknál jó lehet. 
Egynemű kar – vegyes kar?Fontos kérdés. Szívesen énekelnek a nők is és a férfiak is, mégis sokkal több a csak nőkből álló kórus. Ők hamarabb kapnak rá a közös éneklés ízére, de ha sikerül elcsalogatni egy-egy férfiembert is, az általában ottmarad. Nem ajánlom azonban azt, hogy 20-25 női hang mellé odaállítsunk 1 vagy esetleg 2 férfit. Nem lesz arányos, nem kiegyenlített a hangzás. Akkor jó, ha egyenlő számban, vagy közel egyenlő számban vannak. Elmehetünk odáig, hogy a férfiak száma minimum a nők számának 2/3-a lehet. Ez alá nem érdemes menni. Toborozni kell újabb tagokat, rávezetni őket a dalolás jó ízére.
SzólistákElőbb-utóbb lesznek! Legtöbbször van a kórusban egy-egy olyan vezető egyéniség, aki szívesen énekel egyedül is, s erre a rátermettsége is megvan. Őket bátran énekeltethetjük egyedül. A szólózást senkire sem lehet ráerőltetni! Ha valaki fél, ódzkodik ettől, nem szabad haragudni érte, vagy megjön a kedve hozzá, vagy nem. Torokban dobogó szívvel, fülig vörösen senki ne énekeljen, hiszen egész mozgalmunk lényege egészen más: célunk a szívből jövő, jókedvű közös munka. A szólóének érdekesebbé, szebbé varázsolhatja a produkciót. Egy-egy adatközlő szintű énekes dala, vagy igazán szépen megmunkált, szép dalolása üdítően hat mindenkire. Emeli a produkció színvonalát. Ne használjuk azonban a szólót kizárólag dramaturgiai elemnek, vagyis ne énekeltessünk vele egy-egy sort, mintegy „szereposztásként”. (Pl.: Adj el anyám adj el, mert itthagylak, Hol lakik kend bácsi: Kutason, stb.) A szólista legalább egy verszakot énekeljen végig. Érdekessé teszi a csokrot az is, ha kisebb csoport énekel egyes részeket, esetleg felelgetnek egymásnak, versszakonként váltogatva az előadókat. Két hang általában nem szól jól együtt, jobb, ha hárman vannak egy ilyen kisebb csoportban.
A dalok értelmezéseRendkívül fontos! Érdemes egy-egy új dalt (de a régieket is!) egyszer-kétszer elmondani prózában. Nem úgy, mintha verset mondanánk, hanem mint egy prózát, mint egy levelet. Sok minden kiderül!! Vegyük pl. a Palócföldön jól ismert dallamot: Madárka, madárka (l, r d t, l, l,) A 2. szótag van jóval magasabban, óhatatlanul ezt hangsúlyozzuk, ha énekeljük. Beszédben viszont: próbáljuk csak: madárka … madárka. Hol a hangsúly? Mindkét szónál az első szótagon. Énekeljük el úgy, hogy erre gondolunk!Gyakran előfordul ez a szó népdalainkban: édesanyám. Összetett szó: édes anyám. Mégsem így fordulunk anyánkhoz: édess anyám, hanem egyben ejtjük ki a szót: édesanyám. (Nyelvünk egyik legszebb szava!) Nem jelenti ez persze azt, hogy ha a dallamhangsúly úgy kívánja, akkor úgy szótagoljunk, hogy é-de-sa-nyám. De túlzottan nem kell elválasztani sem. Elég, ha megfigyeljük az idősebbeket, ők hogyan beszélnek, énekelnek. Ők véletlenül sem tévednek. Mert csak a jót ismerik!! A fiatalabbakat már megfertőzte a sokfelől hallható silány beszédstílus, ők tévedhetnek. (Tisztelet a kivételnek.)
Minden új dalt, melyet a csoport megtanul, értelmezzünk. Ne legyen a tagok előtt egyetlen ismeretlen szó sem. Minden kifejezést, tájnyelvi jelenséget tisztázzunk. Nem baj, ha a vezető azt is elmondja, a magyar népzene mely rétegéhez tartozik a dallam. Az sem baj, ha ezt nem mindenki érti. Ha többször hallják: megszokják. Előbb-utóbb meg is értik.
A próba meneteBeszéltünk már arról, hogy nem könnyű a kórust összehozni. Ennél már csak megtartani nehezebb! Egy-két próba még mindenképpen az újdonság erejével és varázsával hat, de a huszonötödik? Vagy a hatvanadik? Úgy kell minden próbát megtervezni és végigvezetni, hogy élmény legyen a tagság számára. A vezető ilyenkor mint egy szólista, mint egy monodráma főszereplője kell, hogy viselkedjék. Nem lehet híjával a humornak, a szeretetnek, az ötleteknek.
A próba mindenképpen beénekléssel kezdődik. Erről hangképzés címmel is beszéltünk. Fontos, hogy bárhol, bármikor énekelünk, előtte be kell melegíteni a hangadó szerveket. Ha másra nincs mód, legalább egy-egy dalt énekeljünk el – különböző magasságokról indítva. Ez is sokat számít!
Utána jöhet valami új anyag, tanulás. Ha ebbe belefáradtunk, elővehetünk egy kész csokrot, amin már csak csiszolgatni kell, igazából örömünkre énekeljük. Fontos, hogy az első óra után tartsunk 10 perc szünetet. Utána jöhet még egy óra, aztán vége, többet nem szabad énekelni. Ha nagyon fáradt a társaság – és miért is ne lenne az, hiszen egész napi munka után vannak – érdemes néhány tornagyakorlatot beiktatni. Eleinte valószínűleg derülnek majd rajta, de idővel rájönnek: ez a legjobb frissítés, ettől pihentebbnek fogják magukat érezni, mint egy-két kávé után. Elég egy nyújtózkodás, közben beszívjuk orron át a levegőt, majd összecsuklunk és kifújjuk szájon át. Majd állva magasba emeljük a kezeket, aztán előrehajolunk, lógnak a karok. Oldalra emeljük a kezeket, és mintha két oszlopot nyomnánk, kétfelé feszítjük a kezeinket. Majd lábujjhegyre állunk és pár lépést teszünk. Se szeri, se száma az apró ötleteknek, amelyekkel a megfáradt derekat, végtagokat megújíthatjuk – és még a vérkeringés is javul, a kedvünk is jobb lesz.

TájszólásJó, ha van! De nem baj, ha nincs. Ha van, használni kell. (Igaz is, nem is lehet nem használni, mert aki tájszólásban beszél, nem is tud másként. S nem is kell neki másként beszélnie. Nagy szerencse, ha ilyen a kórus, hisz a hitelességhez még ezzel is hozzájárulnak. De ha nincs élő tájnyelv, vagy ha idegen táj dalait énekeljük, sose erőltessük a tájszólást. Gyengén, erőltetetten hat! Avatott fül fél sor után megérzi, miről is van szó: mindez csak manír!Nevetséges is lehet, hisz a médiából ismert, a parasztságot nevetségessé tenni akaró figurát juttathatja a hallgatóság eszébe. Ezt semmiképpen se akarjuk!! Avatott fül két szóból tudja, hogy az adott tájszólás művi (tanult) vagy született. Aki nem született bele egy tájszólásba, inkább hagyja, engedje át másoknak. Így vagyunk a speciális tájnyelvi szavakkal is, ha végképp nem értjük őket, ne énekeljük. Vagy ha van érthető megfelelője, helyettesítsük. A népdal lényege a természetesség, a mesterkéletlenség. A népdal a természet szüleménye, messze van tőle minden, ami értelmetlen. 
Turné, vidéki útMinél több van belőle, annál jobb. Leggyakoribbak az egynapos fellépések, amikor reggel indulunk, este érünk haza. A vezető tájékozódjon a programról, s ha belefér, az éneklés mellé szervezhet egyéb programot is, városnézést, múzeumlátogatást, stb. Fontos, hogy buzdítsa dalostársait arra, hogy hallgassák a többi fellépőt. Rengeteget lehet tanulni ebből. A jóból is, meg a rosszból is. Jó, ha ők maguk vesznek észre hibákat más fellépő kórusok műsorában. Ezt aztán otthon meg lehet beszélni. Gyakran fordul elő, hogy nagyon korán kell indulni. Ez semmiképpen sem tesz jót a hangnak. Odafelé menet sose énekeljünk. Legfeljebb az utolsó kilométereknél, egyszer a csokrokat, beéneklés után. Jó, ha előre érdeklődünk a helyszínen, van-e, lesz-e lehetőség kicsit próbálni a fellépés előtt. Visszafelé már bátran énekelhetünk! Ez az igazi jókedvű utazás, túl vagyunk a nehezén, jöhet a mulatás.
Kapcsolat a bírálókkalFontos dolog! Nem kell feltétlenül szeretni őket, de érdemes rájuk figyelni. Egyet sosem szabad elfelejteni: ők is emberek, tehát tévedhetnek. Reménykedhetünk benne, hogy minél ritkábban teszik ezt. A bírálók a legkitűnőbb szakemberek közül kerülnek ki, saját zenei gyakorlattal is rendelkeznek az elméleti tudás mellett. Átélték ők is azt, amit a népdalkörvezetők általában. Higgyünk nekik, hisz nagy tapasztalattal rendelkeznek, nagy a rálátásuk a magyar népdalköri mozgalomra, van összehasonlítási alapjuk. Ha azonban fehéren – feketén látjuk, hogy hibáznak, rosszul látnak valamit, ne féljünk ezt elmondani. Élhetünk a jogorvoslattal. Bátran kérjük ki a véleményüket, hisz azért vannak jelen a minősítéseken. Kérdezzünk tőlük, és fogjuk szavukon őket. Azt is meg lehet kérdezni egy-egy bírálótól, ő hogyan változtatná meg a csokrot, ő mit tenne a helyünkben. 
Baráti összejövetelekMire jó a közös éneklés?Évezredünk lehet, hogy a lelki bajok ezrede lesz. A testi fájdalmakat nagyjából enyhíti az orvostudomány, a betegségek nagy részén is segít. De mi lesz a lelkünkkel? Mi van akkor, ha ott, belül sajog valami? Ki segít ezen? Nos, ilyen esetekben is jó lehet egy közösséghez tartozni. Segítséget jelentenek a társak bajban, gyászban, de segítenek az örömben is, unoka születésekor, esküvő rendezésekor, névnapon, bármikor. Azon túl, hogy a zene önmagában terápiás eszköz (komoly szakirodalma van már a zeneterápiának, igaz, elég sokféle módon értelmezik, de kétségtelen, hogy vannak eredmények) az összejövetel, az életnek ritmust adó próbára járás is igen nagy segítség. Rendkívül nagy felelősség hárul itt a vezetőre. Ha elvállalta ezt a feladatot, ki kell tartania követői mellett jóban-rosszban. Fel kell készülni arra is, hogy a szakmai munka mellett egyre több egyéb ügy is a nyakába szakad majd. Nemcsak a próbahelyiség megteremtése, a dalszövegek esetleges másolása, a ruha kiválasztása, hanem az énekesek lelkének ápolása is hamar a feladata lesz. És ez így van rendjén. Baj is, ha nem az ő vállán sírják ki magukat egyesek. És kötelessége segíteni – ahol csak tud. Fiatalabb korosztálynál kitűnő megoldás az elektronikus levelezés – hetente pár sor, buzdítás, szövegküldés, stb. körlevél formájában nagyszerűen hat a társasági életre. Ahol ez nem megoldható, ott egy-egy telefonhívás is nagyon jólesik, esetleg a személyes „beszólás” egy-egy kórustag házába, aztán majd terjed a hír. Ez főleg a nyugdíjaskorú tagokat számláló kórusokra vonatkozik.Ünnepeljük meg a névnapokat, születésnapokat. Elég egy tálca sütemény és egy-egy üveg bor a jó hangulathoz. Aztán mehet körbe a dalfüzér: mindenki választhat dalt, amit közösen elénekelnek.A közös éneklés fiatalít! Nem tudom tudományos vizsgálatokkal alátámasztani, de hiszem, hogy így van! Énekléskor egy csomó izmunkat használjuk – némelyeket tudtunkon kívül. Használjuk arcizmainkat, tüdőtágító, rekeszizmainkat, ha állunk a gerinc körüli s a lábizmokat, tornáztatjuk agyunkat, frissen tartjuk szellemünket. Kinek nem elég ennyi jó???
ÉletkorNem lehet általános szabályt adni. Szépen szólhat egy nagyjából egykorúakból álló csoport, de egy vegyes életkorú társaság is. Mindkettőnek megvan a maga bája. Láttam – hallottam már „nagymama” csoportot, ahol bevallottan nem a legfiatalabb generációból kerültek ki a tagok, és az éneklés mellett egyéb ügyes-bajos dolgaikat is megosztották egymással a próbák alkalmával. A vegyes életkorú csoport pedig szépen példázza a hagyomány továbbadását, az értékek átörökítését. Óva intek azonban mindenkit attól a szerencsére ritkán látható jelenségtől, amikor mintegy dekorációképpen egy-két 4-5 éves gyermeket odaállítanak a nagymamák maguk elé. Őket gyakran „dekorációnak”, a zsűri megnyerésének szánják. Általában az egészen fiatal gyermekek nem is tudják elénekelni a felnőttek hangterjedelméhez szabott dalokat, hangszínük is más, és legtöbbször csak mímelik a dalolást. Kár odaállítani őket, úgysem hiszi el senki, hogy alkotó résztvevői az eseménynek. A gyermekek menjenek külön, hisz a szoros értelemben vett éneklésen kívül úgysem lesz sok közös programjuk és alapvetően más a tempójuk. Esetleg nem érzik majd jól magukat az idősebbek társaságában – hosszú távon. Más a helyzet akkor, ha van egy egységes hangú és programú népdalkör, amelyhez kapcsolódik egy fiatalabbakból álló, önállóan is működőképes hangszeres együttes. Ők jól dolgozhatnak együtt is, külön-külön is.
Ha beteg a hangAkkor semmiképpen sem szabad erőltetni az éneklést. Aki sokáig akar énekelni, annak vigyáznia kell hangadó szervére.Nincs az a fontos fellépés, amely miatt kilátásba helyezhetnénk magunknak egy hangszálbetegséget. Biztosan mindannyian énekeltünk már fáradt gégével – de az idő előrehaladtával ezt egyre kevésbé tehetjük büntetlenül. Ha nem társul láz a torokfájáshoz, el lehet menni a próbára, de hallgatni kell. A kezelést bízzuk orvosra. Vannak közkézen forgó csodareceptek (nyers tojás cukorral, méz, egyesek szerint erős paprika, különféle teák) melyek azonnali gyógyulást ígérnek. Egyet fontos tudni: a megevett-ivott étel nem érintkezik a hangszalagokkal! Tehát csak arra a gyógyhatásra számíthatunk, ami a bevitt ételből felszívódva jut el a hangadó szervhez. Természetesen igen jól esik a beteg gégének pl. a meleg mézes tea, vagy bármilyen meleg étel, a torokfertőtlenítő tabletták is hatásosak hellyel-közzel, de igazán csak belülről lehet meggyógyulni – s azt bizony ki kell várni.
Ha beteg a vezetőNem szabad elkeseredni. Egy-két próba elmaradhat, és maradjon is el, csak akkor tartassék meg, ha van megfelelő helyettes. Ha a tagok csak úgy, a maguk feje után gyakorolnak, gyakran nagyobb a baj, mint ha elmaradna a próba. Ha már jól megy egy-két csokor, akkor rájuk lehet bízni – természetesen egy megbízott próbairányító vezetésével – a gyakorlást. Fontos, hogy a helyettes mindent ugyanúgy csináljon, ahogy a vezető szokta, ne itt élje ki egyébként rejtett karnagyi ambícióit, és tanítson be egy merőben más felfogást. Érdemes a vezetőnek idejekorán találnia egy olyan tagot, akit betanít az alapvető dolgokra, s ő lehet afféle helyettes. 

Mit is énekeljünk?Fontos kérdés. Lényeges, hogy a demokrácia látszatának megtartásával a vezetőnek nem szabad kiadnia kezéből a vezetést. Tehát ő döntsön, övé legyen az utolsó szó. Ha gyakran teszi fel a kérdést: mit is énekeljünk, előbb-utóbb kialakul az a kaotikus rendszer, amiben mindenki mást akar. És győz az, aki a legerőszakosabb, vagy legnagyobb a hangja. Ilyen esetben sokaknak elmegy a kedve a próbára járástól. Tehát a jó vezető némiképp erőszakos, de azt úgy teszi, hogy mások ne vegyék észre.
Van azonban egy igen fontos szempont, amelyet minden csoportnak figyelembe kell vennie. Ez pedig az életkor kérdése. Nem véletlen, hogy a népzenetudomány megkülönbözteti az úgynevezett gyermekdalokat az általános értelmű népdaloktól. A gyermekdalok hangterjedelme általában kisebb, nem kötött, négysoros a szerkesztésük, hanem áradnak, folyondárszerűek, gyakran vannak bennük értelmetlen szavak, stb. A gyerekek azonban nagyon szeretik ezeket, szívesen mozognak hozzá, és értik őket. Nem biztos azonban, hogy a gyerekek megértik a felnőtteknek való dalokat. (Persze itt gyermeken a 6-8-10 éves korosztályt értjük. A tizenévesek már szinte bármit dalolhatnak!) Tehát minden korosztálynak meg kell találnia azt a repertoárt, amely jól áll neki, szívesen dalolják és hihetően tudják előadni. Gyakran elcsodálkozom azon, ha nagymamakorú énekesek kizárólag a 16 éveseknek való bimbózó szerelemről énekelnek, nagypapakorúak a sorozásról dalolnak. Nem áll mindig jól nekik. Meg kellene találniuk a hozzájuk illő dallamokat, pl. néhány szokásdalt, esetleg ünnepekhez kötődő, akár egyházi éneket is (pl. karácsonykor, húsvétkor, stb.). Vagy olyan dalokat, melyek életbölcsességről szólnak, olyanokat, melyeket a sokat látott, tapasztalt emberek énekelhettek annak idején is. Ez jobban áll nekik. Nem kell szomorkodni természetesen, de nem szabad megengedni azt a fiataloknak, hogy esetleg kinevessék az idősebbeket. Mindennek megvan a maga ideje, ezt tudomásul kell venni. Nem arról van szó, hogy az idősebbek egyáltalán nem énekelhetnének pl. a szerelemről, vagy egyéb fiatalos dolgokról, dehogyis! De módjával! Ne keltsen visszatetszést a méltóságukon aluli mórikálás. Ne legyen egyetlen dalos se nevetséges!

Felvételek, televízió – rádióA sikeres együttesek nehezen kerülhetik el, hogy kamera vagy mikrofon közelébe ne kerüljenek. Előbb vagy utóbb megtalálják őket a média szakemberei, akik felvételt készítenek róluk. Mindenképpen tudjuk meg, hogy melyik tv vagy rádió képviseletében jöttek, milyen műsorhoz készítenek felvételt és mikor kerül majd mindez adásba. Ha nem tudják a pontos adásidőt, kérjünk névjegyet a szerkesztőtől, és érdeklődjünk később nála a műsor sorsáról. Tudnunk kell azt is, hogy van beleszólása a kórusnak abba, hogy hogyan készüljön a felvétel. Tőlünk idegen, furcsa helyzeteket vagy helyszíneket nyugodtan visszautasíthatunk, azonban azt tudni kell, hogy a felvétel jár némi macerával, azt valószínűleg többször meg kell ismételni, stb. Igyekezzünk minél jobban betartani az utasításokat a közös szép eredmény érdekében. Ha színpadon, előadás közben történik tv-felvétel, ne ijedjünk meg a mozgó kameráktól.
Hogyan éljük meg a sikert?Aki mindezt betartja, sokat és jól gyakorol, a szabályok szerint él, semmiképp sem kerülheti el a sikert. Megkaphat minden díjat, amit csak megcélzott. Nem ritka ilyenkor az az állapot, amikor karnagy s kórus egyaránt azt mondja: hogyan tovább?! Mit lehet itt még csinálni? Nem könnyű állapot, hisz a csúcson vagyunk, ahonnan – úgy érezzük – nincs már fölfele út. Pedig biztosan van. Aki otthonosan mozog a saját tájegysége dalaiban, bátran kereskedhet ilyenkor a szomszéd tájak zenéjében. S ha az is jól megy, eljuthat messzebbre is. Sok szép zenehallgatással megismerkedhetünk tőlünk idegen vidékek dalaival is. Aztán érdemes azokra a vidékekre ellátogatni is. Egy-egy erdélyi, felvidéki túra testet-lelket vidíthat, magyarságunkat erősítheti, barátságokat teremhet. Segítséget kaphatunk ehhez zenei szervezetektől is. Egy-egy ilyen út tartalmazhat fellépést, más kórus megismerését, a táj, a vidék felfedezését, de aktív pihenést – esetleg egy közeli gyógyfürdő meglátogatását is. Óvakodni kell azonban attól, hogy a siker a tagok fejébe szálljon. Tudniuk kell: ezt nem ingyen adták, s a szép éneklést bizony igen komoly munka előzte meg. Nem árt, ha a kórus visszaemlékszik arra, honnan is indultak, milyenek voltak az első próbák. De ezután örülhetnek bátran az elért eredménynek, rövid pihenő is következhet, de nem sokkal később újra el kell kezdeni a munkát.
A sikeres kórus soha ne nézze le azokat, akik ezt még nem érték el. Ne éreztessék velük, hogy ők jobbak náluk. Inkább biztassák, bátorítsák őket – vagy ne mondjanak semmit. 
És tényleg: miért is? (Mármint: vezessünk népdalkört…)Illyés Gyula rég elfeledett könyvében lapozgatok. Sok igazsága közül a ránk vonatkozó:„Óriási az ének vigasza és ereje. Óriási a nevelő és tanító hatása is. Testvérbátyám mesélte, hogy a nagy háború menetelései alatt százszor kidőlt volna a sorból, ha a század nem énekel: olyan volt neki a dal, mint mikor a fáradt vándorló megfoghatja a kocsilőcsöt, az vitte, szinte a lábát is az emelgette. Mi külön is hálásak lehetünk az éneknek: az tartott fenn és az hozta át évszázadok botlatóin a parasztok műveltségét. Ahogy a polgárosultság világszemlélete vastag könyvekbe van írva, a miénk ezekbe a lebegő dallamokba van öntve, nemcsak tömörebben és világosabban, hanem szebben is. Ezért csakis hiteles paraszti éneket énekeljünk. Ha nincs más mód, a korgó gyomor felett is úr lehet egy ideig az ének, a káromkodásnál mindenesetre tartósabban. „Aki szépen énekel, kétszer imádkozik” – volt nyomtatva az én iskolai énekeskönyvem első oldalára. Én azt mondom, az ember kétszerte hamarább rendbeteszi lelkével együtt gondolatait, még a nem tökéletes énekkel is… Az én érzésem az, hogy éneklés közben az ember a szépapjával beszélget, a legkitűnőbb tanácsokat kapja s rögtön felel is rájuk. A paraszti ének tehát a legemelkedettebb vita. Ettől persze senkit sem lehet elütni csak azért, mert hangja repedt fazék, vagy füle bot. Ha van kedvünk, alakítsunk dalárdát, bár igen sok szép parasztdal – így a legtöbb magyar dal is – elsősorban magányra tanít, és abban erősít meg.”Vagy idézhetjük Vargyas Lajost is: „A fiatalság társas élete a régi népkultúrában elképzelhetetlen volt közös dalolás nélkül, ezért a kettő fordítva is összetartozott: ha többen daloltak együtt, az már társaság volt, oda bárki bemehetett anélkül, hogy külön jelentőségű látogatásnak számított volna. Így tapasztaltam gyűjtés közben, amikor a fonók ideje lejárt, s összehívtam néhány lányt egy házhoz dalolni. Nemsokára bejött néhány legény is, és körülményesen magyarázkodott, hogy kinn beszélgettek az utcán, amikor meghallották a nótaszót: No fiúk, itt nóta szól, ide bemehetünk.”És akkor most érdemes még egyszer elolvasni írásunk mottóját!
Kevés dolog van a világon, ami annyi örömet adhat, mint amikor művészet születik több ember közös erőfeszítéséből. Nézzünk szét: tele a világ bajjal, bánattal, szegénységgel, háborúval. Nekünk megadatott, hogy elég „lehajolnunk” az utcán és népdalt találunk. Nézzünk szét egy kicsit még jobban. Hátha találunk magunk mellé dalostársakat is! Először nehezebben, aztán mind könnyebben, szebben szól majd a dalunk. Ezt hallván aztán még többen állnak majd mellénk. És bátran vallhatjuk Kodállyal: „…nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ!”