Beszélgetés Budai Ilona népdalénekessel
2002. április 3-a, este 6 óra. Zsúfolt terem a Semmelweis utcai Magyarok Házában. Minden hely, de még a pótszékek is foglaltak. Az ajtókban is állnak. A színpad hátsó falán kézzel hímzett falikép, rajta két évszám: 1972-2002. Virágokkal keretezett nagy-Magyarország sziluett, benne szerényen meghúzódó mai kis hazánk. Budai Ilona 30 éves énekesi pályáját ünnepli, köszöntik őt határon túliak és inneniek.
Budai Ilona: Igazából nem 30 éve énekelek, hanem 35. De miután 1972. május 19-én kaptam az Országos Filharmóniától a működési engedélyemet, 4828/72-es számmal, úgy gondoltam, ez így tisztességes. Attól az évtől számítom, hogy hivatalosan is énekelhettem ebben az országban.
Fehér Anikó: Amit te csinálsz, az számomra több mint éneklés. Mindig érzek mögötte valami mást, ami nemcsak a természeti kezdőképekről és nemcsak a pentatóniáról szól…
B. I.: Eleinte arról szólt. Aztán, ahogy az ember idősödik, és látja maga körül a világot, találkozik emberekkel, könyveket forgat és olvas, járja az országot, járja a határon túli falvakat, településeket, járja az európai magyar klubokat, rájön, hogy óhatatlanul egyfajta felelősséggel kell gondolkodnia. Egy ideig valóban csak énekeltem. Ezt nem sajnálom, nem is titkolom. Aztán elkezdtem beszélni is, mert rájöttem, hogy olyan hiányok vannak a gyerekeink, de még a felnőttek tudatában, agyában, szívében is, ami döbbenetes. Így én már a 80-as években elkezdtem beszélni arról, hogy nemcsak itt élnek magyarok, hanem volt egy Trianon is. Elkezdtem beszélni arról, hogy mennyire fontos, hogy ez a magyar nyelv megmaradjon, és ilyen gyönyörűnek maradjon meg és hogy ne használjunk annyi idegen szót. Azután elkezdtem beszélni az iskolákban arról, hogy miért adunk mi annyi idegen nevet a gyerekeinknek, miért fontos az nekünk, hogy francia, német, olasz nevű gyerekeink legyenek, mikor annyi szép magyar név van. Miért fontos az nekünk, hogy az az ország, ahol élünk, az a hazánk. Legyünk erre büszkék! A történelmünkre, a múltunkra, mert csak így léphetünk előre, és csak így lehet jövőnk, hogyha ezeket az értékeinket, amiket az őseinktől kaptunk – anyanyelvünket, a dalainkat, a táncainkat, a cserépkorsóinkat, a szőtteseinket – megbecsüljük. Ha ezeket megtagadjuk, elfeledjük, akkor a nép nem élhet meg. Akkor az a nép pusztulásra van ítélve. Én ezekről a dolgokról kezdtem el beszélni a népdalok kapcsán. Úgy láttam, az emberek nem figyelnek ezekre. Így aztán ez a két dolog együtt teszi ki a műsoraimat.
F. A.: Én is azt hiszem, hogy az a jó és szerencsés életpálya, ha valaki a szakmáján belül tudja megvalósítani azt, amire hivatott, és amire legbelül gondol. Amit Te csinálsz, manapság nem eléggé „divatos”. Nem érzed-e azt időnként, hogy árral szemben úszol?
B. I.: Hogyha én nem csinálom, akkor ki csinálja? Hogyha mi nem csináljuk, akkor ki csinálja? Én úgy érzem, hogy minden kicsi lépés – még az árral szemben is – lépés. Azért nemcsak én vagyok egyedül ebben az országban, aki ezekről a dolgokról mer felelősen beszélni és próbál eszerint élni és gondolkodni is. Azt szoktam mondani, hogy az Isten nem véletlenül teremtett bennünket magyarnak, pont ide, Európa közepére. Azt hiszem, hogy ez feladat. Küldetése van ennek a népnek, és hogyha én ehhez, az én kicsi életemmel és az én érzéseimmel egy ici-picit hozzá tudok tenni, akkor már nem éltem hiába.
F. A.: Köztudott, hogy Európa közepe valahol a Kárpátalján van, bennünket gyakran mégis kelet-európainak tartanak. Gyakran beszélünk arról is, hogy Európába tartunk. Uniformizálódunk kívül-belül, kezdenek elmosódni a nemzeti jellegek…
B.I.: Én azt szoktam mondani, hogy engem ne vigyen senki Európába, mert én ott vagyok. Az én népem Európában volt és ott is marad, tehát nekünk nem kell bemenni oda. Az, hogy egy Unióhoz fogunk csatlakozni, nem baj, amíg meg tudjuk őrizni a nyelvünket, a kultúránkat. Ez az egyetlen dolog egyébként, amire kíváncsi a világ. Ha ezt meg tudjuk őrizni - a magyar lelkünket -, akkor jöhet ide bármilyen globalizált világ. Ez az egyetlen, ami megtartott bennünket 1100 esztendőn keresztül. Ettől ez az egész olyan színt kap, amire más népek is odafigyelnek. Igenis be kell menni az Unióba, de a színeinket nem szabad elveszíteni, az arcunkat nem szabad feladni. Annyi szépség, érték van körülöttünk, ami kitarthat még vagy ezer évig és megtarthat bennünket. Persze, hogy kell a számítógép, a technika, kell nyelveket tanulni, menjünk világot látni, de vigyázni kell a jövő generációk lelkére is. Gondoljunk csak a heti egy énekórákra, rajz órákra! Jobban oda kellene erre figyelni! Nehogy átessünk a ló túloldalára! Japán vendégeink mondták, hogy náluk legtöbbet a berepülő pilóták keresnek. De utána közvetlenül a pedagógusok jönnek.
F. A.: Most is van a ruhádon egy darabka nemzeti színű szalag. Megjelenésed is mindig sugallja, sejteti, honnan jössz, mit képviselsz. Fontosak számodra ezek a külsőségek is?
B. I. Igen fontosak! Ez is egy vállalás. Ez is lehet egy kötődést adó erő. Az én táskámon mindig volt egy pici nemzeti színű szalag, de a kabátomon is hordok ilyet, mert én úgy érzem, hogy itt itthon vagyok, ezt nem kell szégyellni.Én itthon vagyok, nekem ez a hazám, nekem a piros-fehér zöld nagyon sokat jelent. Jelenti azt a sok vért, ami ezért a földért és ezért a népért kiontódott, jelenti a tisztességet, gerincességet és a becsületességet, amit ez a nép képvisel számomra, és jelenti a reménységet – főleg a zöld szín. Gyönyörű színek ezek. Bármi is történjék ebben az országban, mindig viselni fogom, nem fogja tőlem semmilyen külső vagy belső hatalom elvenni.
F. A.: Sokan még ma is ritka különlegességnek tekintik a népzenét, rezervátumként kezelik a népi kultúrát. Mit gondolsz, mikor jön már el végre annak az ideje, hogy a megfelelő helyre tegye mindenki ezt, meglátva a népi kultúra helyét és szerepét a mindennapi életünkben?
B. I.: Bartók nem hiába mondta azt, hogy életének a legszebb napjai voltak azok, amelyeket falun, parasztok között töltött el. Aztán az ezekből a találkozásokból fakadt muzsikát a világ is elismerte.
F. A.: Nagyon széles rétegeket érint az a bizonyos Röpülj Páva mozgalom, amelynek elindításában Neked is igen nagy részed volt. Rengeteg népdalkör, Pávakör működik az országban, magad is támogatsz nem is egyet. Vannak szerencsés, és kevésbé szerencsés körülmények között dolgozók köztük. Mit üzensz azoknak, akik nem állnak olyan jól anyagilag, esetleg a körülményeik, a lehetőségeik sem rózsásak. Miből merítkezzenek, mi tartsa bennük a hitet?
B. I.: Azt hiszem, hogy ezek a kis együttesek, ezek az apró falvakban működő csoportok, ahol szinte semmi más kulturális élet nincs – jártam ilyenekben – ezek fogják átmenteni ezt az országot. Én ezekben az asszonykórusokban, kis zenekarokban hiszek. Ezek fogják nekünk azt a csodát, amit magyar népdalnak hívunk megmenteni. Én csak azt mondom: tartsák föl a fejüket. Csak előre és ne hátra nézzenek. Hátranézve csak annyiban, hogy megérezzék: múlt nélkül nincs jövő. Amit hoztunk, azt őrizni kell. Csodálatos nép fiai vagyunk, és én büszke vagyok minden emberre, aki ma Magyarországon magyar népdalt énekel. Meghajtom előttük a fejem.
Fehér Anikó
2002. április 3-a, este 6 óra. Zsúfolt terem a Semmelweis utcai Magyarok Házában. Minden hely, de még a pótszékek is foglaltak. Az ajtókban is állnak. A színpad hátsó falán kézzel hímzett falikép, rajta két évszám: 1972-2002. Virágokkal keretezett nagy-Magyarország sziluett, benne szerényen meghúzódó mai kis hazánk. Budai Ilona 30 éves énekesi pályáját ünnepli, köszöntik őt határon túliak és inneniek.
Budai Ilona: Igazából nem 30 éve énekelek, hanem 35. De miután 1972. május 19-én kaptam az Országos Filharmóniától a működési engedélyemet, 4828/72-es számmal, úgy gondoltam, ez így tisztességes. Attól az évtől számítom, hogy hivatalosan is énekelhettem ebben az országban.
Fehér Anikó: Amit te csinálsz, az számomra több mint éneklés. Mindig érzek mögötte valami mást, ami nemcsak a természeti kezdőképekről és nemcsak a pentatóniáról szól…
B. I.: Eleinte arról szólt. Aztán, ahogy az ember idősödik, és látja maga körül a világot, találkozik emberekkel, könyveket forgat és olvas, járja az országot, járja a határon túli falvakat, településeket, járja az európai magyar klubokat, rájön, hogy óhatatlanul egyfajta felelősséggel kell gondolkodnia. Egy ideig valóban csak énekeltem. Ezt nem sajnálom, nem is titkolom. Aztán elkezdtem beszélni is, mert rájöttem, hogy olyan hiányok vannak a gyerekeink, de még a felnőttek tudatában, agyában, szívében is, ami döbbenetes. Így én már a 80-as években elkezdtem beszélni arról, hogy nemcsak itt élnek magyarok, hanem volt egy Trianon is. Elkezdtem beszélni arról, hogy mennyire fontos, hogy ez a magyar nyelv megmaradjon, és ilyen gyönyörűnek maradjon meg és hogy ne használjunk annyi idegen szót. Azután elkezdtem beszélni az iskolákban arról, hogy miért adunk mi annyi idegen nevet a gyerekeinknek, miért fontos az nekünk, hogy francia, német, olasz nevű gyerekeink legyenek, mikor annyi szép magyar név van. Miért fontos az nekünk, hogy az az ország, ahol élünk, az a hazánk. Legyünk erre büszkék! A történelmünkre, a múltunkra, mert csak így léphetünk előre, és csak így lehet jövőnk, hogyha ezeket az értékeinket, amiket az őseinktől kaptunk – anyanyelvünket, a dalainkat, a táncainkat, a cserépkorsóinkat, a szőtteseinket – megbecsüljük. Ha ezeket megtagadjuk, elfeledjük, akkor a nép nem élhet meg. Akkor az a nép pusztulásra van ítélve. Én ezekről a dolgokról kezdtem el beszélni a népdalok kapcsán. Úgy láttam, az emberek nem figyelnek ezekre. Így aztán ez a két dolog együtt teszi ki a műsoraimat.
F. A.: Én is azt hiszem, hogy az a jó és szerencsés életpálya, ha valaki a szakmáján belül tudja megvalósítani azt, amire hivatott, és amire legbelül gondol. Amit Te csinálsz, manapság nem eléggé „divatos”. Nem érzed-e azt időnként, hogy árral szemben úszol?
B. I.: Hogyha én nem csinálom, akkor ki csinálja? Hogyha mi nem csináljuk, akkor ki csinálja? Én úgy érzem, hogy minden kicsi lépés – még az árral szemben is – lépés. Azért nemcsak én vagyok egyedül ebben az országban, aki ezekről a dolgokról mer felelősen beszélni és próbál eszerint élni és gondolkodni is. Azt szoktam mondani, hogy az Isten nem véletlenül teremtett bennünket magyarnak, pont ide, Európa közepére. Azt hiszem, hogy ez feladat. Küldetése van ennek a népnek, és hogyha én ehhez, az én kicsi életemmel és az én érzéseimmel egy ici-picit hozzá tudok tenni, akkor már nem éltem hiába.
F. A.: Köztudott, hogy Európa közepe valahol a Kárpátalján van, bennünket gyakran mégis kelet-európainak tartanak. Gyakran beszélünk arról is, hogy Európába tartunk. Uniformizálódunk kívül-belül, kezdenek elmosódni a nemzeti jellegek…
B.I.: Én azt szoktam mondani, hogy engem ne vigyen senki Európába, mert én ott vagyok. Az én népem Európában volt és ott is marad, tehát nekünk nem kell bemenni oda. Az, hogy egy Unióhoz fogunk csatlakozni, nem baj, amíg meg tudjuk őrizni a nyelvünket, a kultúránkat. Ez az egyetlen dolog egyébként, amire kíváncsi a világ. Ha ezt meg tudjuk őrizni - a magyar lelkünket -, akkor jöhet ide bármilyen globalizált világ. Ez az egyetlen, ami megtartott bennünket 1100 esztendőn keresztül. Ettől ez az egész olyan színt kap, amire más népek is odafigyelnek. Igenis be kell menni az Unióba, de a színeinket nem szabad elveszíteni, az arcunkat nem szabad feladni. Annyi szépség, érték van körülöttünk, ami kitarthat még vagy ezer évig és megtarthat bennünket. Persze, hogy kell a számítógép, a technika, kell nyelveket tanulni, menjünk világot látni, de vigyázni kell a jövő generációk lelkére is. Gondoljunk csak a heti egy énekórákra, rajz órákra! Jobban oda kellene erre figyelni! Nehogy átessünk a ló túloldalára! Japán vendégeink mondták, hogy náluk legtöbbet a berepülő pilóták keresnek. De utána közvetlenül a pedagógusok jönnek.
F. A.: Most is van a ruhádon egy darabka nemzeti színű szalag. Megjelenésed is mindig sugallja, sejteti, honnan jössz, mit képviselsz. Fontosak számodra ezek a külsőségek is?
B. I. Igen fontosak! Ez is egy vállalás. Ez is lehet egy kötődést adó erő. Az én táskámon mindig volt egy pici nemzeti színű szalag, de a kabátomon is hordok ilyet, mert én úgy érzem, hogy itt itthon vagyok, ezt nem kell szégyellni.Én itthon vagyok, nekem ez a hazám, nekem a piros-fehér zöld nagyon sokat jelent. Jelenti azt a sok vért, ami ezért a földért és ezért a népért kiontódott, jelenti a tisztességet, gerincességet és a becsületességet, amit ez a nép képvisel számomra, és jelenti a reménységet – főleg a zöld szín. Gyönyörű színek ezek. Bármi is történjék ebben az országban, mindig viselni fogom, nem fogja tőlem semmilyen külső vagy belső hatalom elvenni.
F. A.: Sokan még ma is ritka különlegességnek tekintik a népzenét, rezervátumként kezelik a népi kultúrát. Mit gondolsz, mikor jön már el végre annak az ideje, hogy a megfelelő helyre tegye mindenki ezt, meglátva a népi kultúra helyét és szerepét a mindennapi életünkben?
B. I.: Bartók nem hiába mondta azt, hogy életének a legszebb napjai voltak azok, amelyeket falun, parasztok között töltött el. Aztán az ezekből a találkozásokból fakadt muzsikát a világ is elismerte.
F. A.: Nagyon széles rétegeket érint az a bizonyos Röpülj Páva mozgalom, amelynek elindításában Neked is igen nagy részed volt. Rengeteg népdalkör, Pávakör működik az országban, magad is támogatsz nem is egyet. Vannak szerencsés, és kevésbé szerencsés körülmények között dolgozók köztük. Mit üzensz azoknak, akik nem állnak olyan jól anyagilag, esetleg a körülményeik, a lehetőségeik sem rózsásak. Miből merítkezzenek, mi tartsa bennük a hitet?
B. I.: Azt hiszem, hogy ezek a kis együttesek, ezek az apró falvakban működő csoportok, ahol szinte semmi más kulturális élet nincs – jártam ilyenekben – ezek fogják átmenteni ezt az országot. Én ezekben az asszonykórusokban, kis zenekarokban hiszek. Ezek fogják nekünk azt a csodát, amit magyar népdalnak hívunk megmenteni. Én csak azt mondom: tartsák föl a fejüket. Csak előre és ne hátra nézzenek. Hátranézve csak annyiban, hogy megérezzék: múlt nélkül nincs jövő. Amit hoztunk, azt őrizni kell. Csodálatos nép fiai vagyunk, és én büszke vagyok minden emberre, aki ma Magyarországon magyar népdalt énekel. Meghajtom előttük a fejem.
Fehér Anikó
Ez (is) Amerika!
2. rész: Cleveland
Kétségtelen, hogy erről a hatalmas országról számos képzet és még több tévképzet él azok fejében, akik még nem jártak ott. A vélemények nagy része korábbi meggyőződéseken és előítéleteken alapszik. Azonban van az Új világnak egy másik arca is. Többedszerre is csak ízlelgetem, próbálgatom.
New Yorkot képtelenség teljesen megismerni, ezért lehetetlen megunni is. Ám az idő véges, tovább kell menni.
Utam Cleveland felé vezetett. Ohio állam nagyvárosa híres régi magyar közösségéről, mindig is központi helye volt a kivándorolt magyaroknak. Ma olyan erősen él a hagyomány, hogy harmad, sőt negyedgenerációs fiatalok is remekül beszélik anyanyelvünket és ápolják őseik hagyományait. Van itt egy Kossuth szobor is, hisz ő maga is járt errefelé 1852-ben.
Az 1900-as adatok szerint közel 10.000 magyar ember talált a városban új otthonra. Dr. Szentkirályi Endre, az Egyesült Magyar Egyletek alelnöke kutatásai alapján a 2010-es amerikai népszámlálási adatok szerint Clevelandben és környékén kb. 105.000-en vallották meg magyar származásukat, közülük 6.000-en beszélnek otthon magyarul. Mintegy 400-an járnak rendszeresen vasárnaponként magyar misére vagy Istentiszteletre a tíz különböző magyar templomba, 2000-en tartoznak különböző magyar szervezetekhez. Van itt négy magyar cukrász és egy magyar hentes is.
A teljes USA lakosságot nézve 2010-ben mintegy 1,5 millió volt a magyar, és kb. 91.000-en beszélik is nyelvünket.
A város az Erie tó mellé épült, gyönyörű házak övezik a partot. Az egész település nyugalmat sugároz, lakói is ilyenek. New Yorkhoz képest nagy itt a kontraszt, felhőkarcoló csak néhány van, ám sokkal több a régi időket idéző épület. Világhírű Szépművészeti Múzeumába bárki ingyen mehet be, és csodálhatja a sokféle kiállítást. Vannak vezetett ismeretterjesztő múzeumlátogatások is, érdemes csatlakozni hozzájuk. Az elsősorban adományokból működő, önkéntesek által vezetett Magyar Múzeumban ízelítőt láthat az arra járó népművészetünkből, és vásárolhat néhány magyar terméket, ruhát, terítőt, de akár régi bakelit lemezt is.
Fontos szervezete az itteni magyarságnak a cserkészet, mely itt mintegy 62 éves múltra tekinthet vissza. Jelenleg négy csapata van a városnak, összesen kb. 250 taggal.
Negyven évvel ezelőtt egy kedves magyar házaspár, Temesváry András és felesége, Magdi elindította itt a regös cserkészetet. Erről a mozgalomról talán otthon is kevesen tudnak. Ez az irányzat a magyar cserkészeten belül a népi hagyományokat ápolja és terjeszti. Karácsony Sándor, Morvay Péter és Bárdos Lajos nevéhez fűződik elsősorban, kezdete a múlt század 10-es éveiben volt. Őrsi foglalkozásokon, tábortüzek mellett tanulták a népdalokat, mondókákat, néptáncokat. A regösök hamarosan világtalálkozókon (dzsemborikon) mutatták be a magyarság szellemi kincseit.
A cserkészet, és ezen belül a regösök Cleveland magyarságának egyik legfontosabb összetartó erejét képezik. Hetente többször is összejárnak a fiatalok és idősebb segítőikkel, vezetőikkel együtt magyar népdalokat, néptáncot tanulnak a napi cserkész feladatok elvégzése mellett. Mostani vezetőik Szélpál Zsófia, Tábor Anna és Tábor Mátyás. A társaság központi alakja, lelke Pigniczky Eszti, az örök cserkész, aki négy gyermekes anyaként fiaival és kislányával egy tánccsoportban ropja, velük énekel. A hagyomány így megy át a legtermészetesebb módon nemzedékről nemzedékre.
Nyaranta különböző táborok, magyar iskolák vannak szebbnél szebb természeti környezetben. Itt az amerikai átlag élettől messze eltérő, természetes közeget hoznak létre, az általános cserkész rendszabály szerint: ugyanúgy hagyják ott a helyszínt, ahogyan kapták, vagyis semmiféle környezetszennyezést nem csinálnak. Itt még nagyobb a kontraszt a gyorséttermekhez, teljes felszereltséghez és kényelemhez szokott fiatalok életében. Bizony, az illemhelytől kezdve a mosogatási lehetőségig mindent maguk készítenek és takarítanak el.
November 16-án a regös csapat megünnepelte a 40. születésnapját. Egy 1000 fős színháztermet béreltek, ez volt a helyszíne a fergeteges, több mint kétórás műsornak. Sokat látott szakembereknek is lesett az álla a 40 éve Kodály nyomdokában… című előadás után. Konferálás helyett vetített képeket, feliratokat láttunk. Mindenki megtudta, ki is volt Kodály, mi módszerének lényege, láttunk egy archív interjút is vele. A színpompás műsor a cserkészek gyermekkarának Kodály – Bárdos műveiből összeállított műsorával kezdődött. Ezt a regösök és a hozzájuk csatlakozott felnőttek 50 tagú vegyeskara követte Kodály és Farkas Ferenc kórusműveivel. Hihetetlen magas szinten énekeltek, csodálatos átéléssel és élvezettel. E sorok írójának volt olyan szerencséje, hogy négy évvel ezelőtt elkezdhette velük a munkát, mely az utóbbi hónapokban már némi technikai segítséggel, skype-on keresztül ment, közel 8000 km távolságból. Előttük állni a színpadon, vezényelni őket, velük együtt meghajolni felejthetetlen élmény, megtiszteltetés volt!
Nemcsak a táncosok, minden szereplő népviseletben volt. A ruhákat ők maguk készítették, volt, aki hajnalig varrt az előadás előtt. Ki tudja honnan tudtak ennyi ideillő anyagot összeszedni, szalagokat, gyöngyöket előállítani. A végeredmény bármely itthoni népi együttes jelmeztárával vetekedett.
A műsor további részében néptáncot láthatott a közönség a magyar nyelvterület szinte valamennyi dialektus területéről, valamint egy helyi műkedvelő zenekar előadásában Kodály Zoltán Galántai és Marosszéki táncait. A táncokat a torontóban élő ifj. magyar Kálmán és nemzetközi zenekara kísérte, csodálatos összhangban, igen magas technikai színvonalon. Zenekarának oszlopos tagja az ukrán származású virtuóz cimbalmos, Alexander Fedoriouk.
A regösök tánctudása valóban lenyűgöző. Magyar segítőjük is volt, Szabó János, a Nógrád Táncegyüttes alapítója, valamint Bodor Lídia kazári népművész. Ők ketten igazi „hazai” hangulatot teremtettek a Palóc lakodalmas c. műsorszám előadása előtt, amikor ízes palóc tájszólásban – mert ez az ő anyanyelvük – keresték a közönség tagjai között az elveszett „libuskát”, a „csutkát”, azaz a menyasszonyt. Nagy taps és jókedv köszöntötte megható és élvezetes produkciójukat.
Most a karácsonyra készülnek, már lehet rendelni mákos kalácsot, lehet szaloncukrot vásárolni. És készülnek a cserkészek a betlehemessel, kántálással is. A családoknál magyar énekek szólnak, és magyar misére mennek majd.
Amerikának sok arca van, sokféle nép lakja. Mégis rend van itt, és kap mindenki helyet. Láttam az „igazi” és a magyaros Amerikát is. Ez utóbbiban, Clevelandban valóban otthon érzi magát az ember.
A mondás szerint el kell veszíteni valamit ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk… Nem tudom, hogy igaz-e, de Amerikából hazajőve, magyarságomban ismét megerősödve kezdem azt hinni: igaz.
Fehér Anikó
Ez (is) Amerika!
1. rész: New York
Kétségtelen, hogy erről a hatalmas országról számos képzet és még több tévképzet él azok fejében, akik még nem jártak ott. A vélemények nagy része korábbi meggyőződéseken és előítéleteken alapszik. Azonban van az Új világnak egy másik arca is. Többedszerre is csak ízlelgetem, próbálgatom.
Az első helyszín általában New York, hiszen ez az egyik legcsábítóbb célpont, főleg az ismerkedőknek. Nem én vagyok az egyetlen, akinek a Nagy alma nagyjából Manhattan határában véget is ér. Ám ott annyi a látnivaló, és annyi a filmekről, fotókról, híradókból ismert jelenség, hogy igazából nem is kell innen messze menni.
A Manhattani látogatást érdemes gyalog megtenni. A déli kezdőpont a híres Szabadságszobor valamint a bevándoroltak emlékét őrző Ellis Island sziget. Mintegy 12 millió bevándorló lépett itt először a remény földjére, egy új, sikeresebb életben bízva. Emléküket múzeum, és kőtáblákra vésve mintegy 600 ezer név őrzi. A Szabadság szobor „megjelenik” aztán Manhattan szívében is, zöld lepelben ajánlják fel szolgáltatásaikat közös fotózásra az alkalmi szobor imitátorok.
Egyik első utamon itt, a sziget csücskében láttam meg egy idős színes bőrű utcai hegedűst. Szépen játszott, szóba elegyedtem vele. Miután megtudta honnan érkeztem, belefogott Erkel remekébe, a mi Himnuszunkba. Korrekt harmóniákkal, gyönyörű dallamvezetéssel játszotta. Igen, ez is Amerika!
Kicsit feljebb a 2001-ben megsemmisült két felhőkarcoló emléke fogadja az arra járót. Nemrég adták át az újraépült tornyok egyikét, az eredeti helyszínen emlékparkot alakítottak ki. Hatása örök, sosem törlődik ki az emberiség történelméből, a tragédia alapjaiban változtatta meg elképzeléseinket a biztonságról és a felelősségről.
A Downtown, a Déli városrész nemcsak az üzleti világ központja, de híres divatüzleteiről, design shopjairól is. Fiatalos, modern, meglepő holmikat lehet vásárolni itt. A New York egyetem közel van, sok a fiatal. Felfelé sétálva a Flatiron Building az egyik legmegkapóbb látnivaló. „Vasalóház”, alakjáról kapta nevét. Vékony, hihetetlen könnyed hatású a szilárd szerkezet, New York első felhőkarcolója, 1903-ban épült. Hat éven keresztül ez volt a világ legmagasabb épülete.
A várost itt-ott parkok, füves területek tarkítják. Ezekben nyáron ingyenes fitness órán vehet részt a vállalkozóbb szellemű látogató, de nem ritkák az alkalmi aszfalttánc vagy akrobatikus tánc bemutatók sem.
A Penn Station, a híres vonat pályaudvar, melynek nagy része a föld alatt található, nevét William Pennről (1644 – 1718) kapta, Pennsylvania tartomány, a későbbi állam alapítójáról és tulajdonosáról. Penn az Egyesült Államok történelmi személyisége, messze előretekintő politikus. A pályaudvar teljes területén, a pénztáraknál, de a mosdókban is finom, nemes klasszikus zene szól. Nemcsak nem zavaró, ám annál inkább nyugtatóan hat a mindig siető utasokra.
A Time Square innen már nincs messze, és ez tényleg a világ közepe. A TKTS nemcsak a Broadway előadások jegyárusító helye, hanem klasszikus találkozó hely, itt mindenki megfordul aki a cityben jár. Kora délután kezdődik, hihetetlen reménnyel a sorbanállás, az eredmény korántsem nem biztos. A téren éjjel-nappal ugyanolyan a hangulat, egymást sodorják a ki tudja hova igyekvő emberek. Mindenki rohan, a legkülönfélébb öltözködési és megjelenési stílusokat találhatjuk meg itt. A legjellegzetesebb épület a többtucat emelet magasságú felhőkarcoló, fényes üveg burkolattal vagy világító reklámfelülettel.
Én interneten rendeltem jegyet az egyik Broadway előadásra, így sikerült Alan Menken remekét, a Newsiest megnézni, mely az 1899-es New Yorki rikkancs lázadásról szól. Egy-egy ilyen előadás alapjaiban változtatja meg elképzelésünket a színházról. Ha egy szóval kellene jellemeznem, a szó a profizmus lenne. Mindenki pontosan tette a dolgát, nem volt üresjárat, minden pillanatokra ki volt számolva. A díszletek másodpercek alatt változtak, vasvázakat tologattak szinte láthatatlan emberek. A színészek rendkívül magasan képzett, remekül játszó, éneklő és táncoló fiatalok voltak. És ha már Manhattan, az előadás előtt egy hasonló nevű koktél valamelyik kávézóban igazi New York-i hangulatot tud teremteni!
A környéken rengeteg látnivaló van, az Empire State Building tetejére lifttel lehet feljutni, a látvány éjjel-nappal lenyűgöző. Naponta 35.000-en részesülnek az élményből.
A Rockefeller Center épületegyüttese a Rockefeller Plaza köré épült, amelynek közbülső terét télen jégpályává alakítják és itt kap helyet a város hatalmas, 40 méteres karácsonyfája is már november közepétől. Itt járván érdemes meglátogatni az NBC stúdióit, igaz, nem kis összegért, de körbeviszik a látogatókat. Ki lehet próbálni a kamerákat, megnézni a tévés trükköket, be lehet ülni a híres műsorvezetők székébe. A Paley Center egy afféle média történeti múzeum. Minden látogató kap egy számítógépet, ahol különféle szempontok alapján keresgélhet mintegy 150.000 televíziós és rádiós program közül. El lehet olvasni a szinopszisokat, sőt ki-ki elmondhatja itt a saját sztoriját is. Megnézheti az 50-es évek reklámfilmjeit, vagy belehallgathat híres történelmi események rádiós közvetítéseibe. Nemcsak szakmabélieknek izgalmas!
Észak felé haladva, az 53. utcában megtaláljuk a Modern Művészetek Múzeumát, a MOMA-t, melyet Yoshio Taniguchi épített újjá és bővített ki. Picasso, Dali, de késői impresszionisták művei is megtalálhatóak itt Andy Warhol mellett. A modern képző- és iparművészet érthetővé válik, hiszen saját környezetében van.
Közel esik a Carnegie Hall, a világ egyik leghíresebb koncertterme. Egy milliárdos acélmágnás építtette, innen a neve. Híres előadások, koncertek helyszíne, csak egy a sok közül Benjamin Britten egykori televízióban is bemutatott ismeretterjesztő sorozata gyermekeknek az 50-es évek végén. Az előcsarnokban megcsodálhatjuk Bartók arcképét is. Nincs messze Bartók utolsó éveinek színhelye, a Columbia Egyetem. A könyvtárat érdemes keresni, emellett van az a kis szoba, ahol a nagy tudós és zeneszerző, az amerikai származású epika kutató, Milman Parry délszláv népdalgyűjteményét gondozta néhány éven keresztül, már betegen. Az anyag, Bartók jegyzetei, leírásai és cikkei több amerikai honlapon is megtalálhatóak, többek között a Harvard Egyetemén.
A hires Central Park mintegy három és fél km2-es oázis a nagyváros közepén, rengeteg látnivalóval. Tervezője Frederick Law Olmsted és Calvert Vaux. A park oldalában található a méltán világhírű Metropolitan Múzeum és néhány utcával feljebb a Guggenheim Múzeum. A Metropolitanhez nem elég néhány röpke óra, egy egész napot érdemes itt eltölteni. Nincs fix belépőjegy ár, mindenki annyit fizet, amennyit gondol. Mindenütt (főként nyugdíjas) önkéntesek segítik a tájékozódást, érdemes rájuk figyelni.
A Park túlsó oldalán található a Dakota ház, itt lakott élete utolsó idejében a híres Beatle, John Lennon. Saját háza előtt gyilkolták meg 1980-ban.
Utammal egy időre esett a Magyar Állami Népi Együttes Észak-Amerikai, mintegy 100 napos turnéja. Láttam őket New Brunswickon, New Jersey államban. Hihetetlen profizmussal, kincseink teljes feltárásával végzik ismeretterjesztő művészeti körútjukat. Öröm volt látni-hallani őket. Fáradtak, de nagyon jól vannak, mindenütt vastapsot kapnak, hiszen magas színvonalon mutatnak be egy olyan kultúrát, amelynek van mondanivalója a ma embere számára is. Ráadásul fergeteges táncházat tartottak a New York-i magyar konzulátuson, ahol a táncpartnerem egy eredeti amerikai úr volt, akinek semmilyen magyar gyökere nincs.
Csak szereti a kultúránkat.
folyt. köv…
Fehér Anikó:
Almabor és gregorián
Hagyománytisztelet a 21. században * Norvégia mint úti cél
Nem tipikus nyaralási helyszín, csak azok utaznak a skandináv országokba, akik tudják miért mennek oda és a nagyon elszántak. Pedig többszörösen megéri, az időjárás pont jó a túrákhoz, a fehér éjszakák hangulata pedig sosem tapasztalt érzéseket kelt. És az sem igaz, hogy a norvégok nem zeneszerető, tűzről pattant népség. Egy hetes utam meggyőzött arról, hogy érdemes itt hosszabb időt is eltölteni.
Aki még nem járt ott, azt hiheti, a sok eső – évente 300 napon a rossz nyelvek szerint – és a hűvös idő az embereken is meglátszik. A norvégok nemcsak az egészséges étkezéstől és a fehér éjszakáktól olyan kiegyensúlyozottak, csinosak és elégedettek, hanem attól a látványtól is, ami a nap minden percében eléjük tárul. Hófoltos hegyek, vízesések, átlátszó kékes színű gleccserek mindenütt.
Mindehhez évente tizenkét zenei fesztivál is társul, kétségkívül a legrangosabb köztük a július első hetében megtartott Førde Folk- és világzenei Fesztivál, amelyet a Songline magazin is a világ első 25 hasonló eseménye között tart számon.
Kis kerülővel érkeztem, Førde-be, Sognefjord megye központjába. Bergent kár lett volna kihagyni, Norvégia legnagyobb kikötővárosa. Itt született a norvégok nagy zeneszerzője, Edvard Grieg. A tradicionális felvonóval megközelíthető kilátóból jól látható a Bryggen, azaz a rakpart Hanza-kereskedőházainak sora, amely 1979 óta a világörökség része. A halpiactól kezdett séta során hagyományos kötött pulóvereket árusító üzletek sorával találkozhatunk.
Tovább haladva a fjord vidéken, lehetetlen elkerülni a szintén mesés Flåm vasútvonalat.
A mindössze 20 km-en át futó sínpár elkészítése 20 évet vett igénybe, 1944-ben villamosították. 20 alagúton visz át az út, ebből 18-at kézzel vájtak. Néhány alagút falába ablakot is készítettek, hogy a gyönyörű látvány egy pillanatra se vesszen kárba. Az összesen 9 közbeeső állomás mindegyikén feltüntetik a tengerszint feletti magasságot s a két végállomástól mért távolságot. A Kjos vízesésénél meg is áll a vonat, ki lehet szállni, fényképezni. Ha figyelmesek vagyunk, meghalljuk a finoman szóló muzsikát, majd az egyik ormon egy táncos jelenik meg, teljesen belesimulva a környezetbe. A Brekvam szakadék következik, majd a festői parasztgazdaságok sora. Végül Flåmba érkezünk, a 450 lakosú városba. Innen Balestrand felé vezet az út, immár hajón. Érdekes figyelni az utazó közönséget: szinte mindenki szótlan, a lélegzetelállító látvány, a víz kéksége és a hegyek tekintélyt parancsoló monumentalitása mindenkit tiszteletre késztet.
Balestrand almaboráról, a ciderről híres. A pezsgő italt speciális körülmények között, apáról fiúra szálló tudománnyal készítik. A család egy vendégházat is üzemeltet, ahol nemzetközi konyha szolgálja ki az idelátogatókat. Mi török specialitásokat ettünk, de a norvégok jellegzetes ételei, a halak, gyümölcsök, zöldséges rétesek sem hiányoztak.
Fjærlandba ismét hajóval érdemes menni, ahol a Norvég Gleccser Múzeum fogadja a látogatókat, nemcsak kiállított tárgyakkal, filmekkel, fotókkal, de „hazavihető” környezetvédő munícióval is: ha vigyáznánk a földünkre, háromszor ennyi embert is eltartana – szól a figyelmeztetés a kiállítás végén. A bevezető rövidfilm olyan helikopter túrára viszi a nézőjét, hogy egy pillanatra elbizonytalanodunk: részesei leszünk a repülésnek, mintha elindulna a szék is. A hatalmas, a termet körbevevő kivetítő teljes utazási élményt ad.
2534 gleccser van az országban, egy részükön túrázni, síelni is lehet. A gleccser színe a szakaszosan érkező újabb rétegek és a jég állandó mozgása miatt növekvő nyomás hatására változik fehérről kékre, kékeszöldre. A látvány leírhatatlan
A mászásra hívogató hegy lábánál helyi gazdák kínálnak egy kis kóstolót: barna színűre érlelt juhsajtot, szarvas kolbászt és helyben termelt gyümölcslét.
Itt található a norvég könyvváros, a Booktown is. 278 lakosa és mintegy 4 km-nyi könyvespolca van e falucskának. Hogy miért is? A könyvet ebben az országban nagyon megbecsülik. Hiszen ha rossz az idő – és ez gyakran előfordul – ez a legjobb társ. Lehet itt kölcsönözni és vásárolni is használt és új példányokat. Könyv van mindenütt: a garázsban, a fürdőszoba ablakban, a teraszon… Természetesen iskolája is van a „városnak”, úszómedencével. És minden gyereknek saját laptopja.
Førde idemár közel van, s a folkfesztivál minden július első hetének utolsó 3 napja. Az idén mintegy 300 előadó, 30 ország, 100 koncert, 30.000 látogató és 300 önkéntes volt jelen a 6 egész évben dolgozó munkatárs mellett. Profizmus és zene mindenütt, sok mosollyal és hihetetlen könnyedséggel. Az idén két magyarországi együttes volt itt, a Söndörgő és a Bes od droM. Koncertjeiket nemcsak álló ováció, de spontán kezdeményezett tánc is kísérte. De volt itt spanyol flamenco együttes, baszk dobosok, mali zenészek, kaukázusi férfikórus és sorolhatnánk. A norvégok speciális hegedűje, a hardingfele a négy szokásos húr alatti öt zengőhúrjával, és az egyenes húrtartó lábbal önmagában egy zenekar hangzásélményét adja.
A Førdehuset, azaz Førdeház volt a koncertek fő helyszíne, de rendeztek zenei eseményt a templomban, szabad téren és a helyi művészeti iskolában is. A szabadtéri színpad előtti tömeg kedvét még az egyre barátságtalanabbul meginduló eső sem zavarta, megjelentek az alkalmi esőkabátot kínáló alkalmi árusok. Fontos tanács: Norvégiában nem érdemes otthon hagyni az esőkabátot! Az esernyő nem az igazi!
Az utolsó reggel fontos eseménye a fjord melletti szabad téren elfogyasztott hagyományos közös reggeli, ahova mindenki hivatalos, aki csak erre jár. Készül itt palacsinta, sül kolbász, hal, lazac, szendvicsek mindenütt. Ezután indul a résztvevők felvonulása, a menetet a polgármester és a fesztivál igazgatója, Hilde Bjørkum vezetik lovon, a résztvevők lovas kocsikban ülnek és muzsikálnak.
A fesztivál témája az idén a zene és természet volt. Mert a népzene a természet tüneménye, Bartók szerint. És a zene csodákra képes: felolvasztja a gleccsert és érleli az almabort. A Balestrandi gazda megmutatta hogyan is lesz olyan finom az itala: amellett, hogy naponta egy negyed fordulatot mozdítanak az egyes üvegeken, esténként lemegy a pincébe a hordókhoz, és énekel nekik. Gregoriánt. Legjobban a Salve Reginát szereti a cider.
Fehér Anikó
Falusi turizmus tánccal, pálinkával és hagyományokkal
Kincses Kolozsvár és környéke
Ha csak pár napig tudunk elszabadulni a munkából, s ha túl sok pénzt sem tudunk a nyaralásra vagy utószezonos pihenésre szánni, nem érdemes messze menni, jobb a közelben körülnézni. Budapestről indulva autóval öt óra alatt lehet eljutni Bánffyhunyadra, Kalotaszeg fővárosába. Persze, kérdés, a Királyhágó festői látványa mennyi időre rabolja el tekintetünket, s hány percre állunk meg az autós pihenőben szemünket és lelkünket megnyugtatni.
Bánffyhunyad elővárosát és a nem észrevenni lehetetlen alumínium tetős, a napfényben csillogó-villogó, gyakran félkész vagy félbehagyott újkori építésű „palotáit” elhagyva, a főtérnél kell jobbra kanyarodni, hogy a kb. 6 km-nyire lévő faluba, Kalotaszentkirályra jussunk. A két falu, Szentkirály és Zentelke 1968-ban egyesült, ma alig több mint ezren lakják. Az egykoron Ady által is megénekelt község Európai Uniós támogatással nyerte el mai alakját. Gondos, szépen rendben tartott porták, takaros házak, rendezett utak. Ami azonnal feltűnik: sok házon látható a kiadó szoba vagy a panzió felirat. A református templom mellett van a helyi falusi turizmus fő alakjának, Vincze Kecskés Istvánnak a panziója, ott érdemes kezdeni, s ha nála nem, a segítségével valamely háznál biztosan akad kiadó szoba. Félpanziós ellátást kínálnak, bőséges reggelivel, háromfogásos vacsorával és az elmaradhatatlan házi pálinkával. A szobák is igen hívogatóak, kis szerencsével igazi festett bútoros, hímzett terítőjű, magasra vetett ágyas szobát is kifoghatunk. Állítom, ebben a pihenés is más. Aki netán elmulasztja a kakasok reggeli koncertjét, a 7 óra körül elvonuló tehéncsorda hangjára biztosan felébred. Jól is teszi, hisz akad itt tennivaló bőven. Érdemes megnézni Székelyjó vízesését, elmenni a Jósikafalvi víztározóhoz, a Bélesi tóhoz, de ezeken kívül is számos látnivaló van, lehet hegyet mászni kezdőknek és komoly haladóknak is, vagy sétálni az erdőkben.
És ha olyan szerencsés az ember, hogy augusztus 20-át is itt tölti, Kolozsvárra is ellátogathat. Immár 4. éve rendezik meg a Kolozsvári Magyar Napokat azon a héten, amelyikben államalapítónk ünnepe is benne van. Az idei napok szlogenje: Forrr a város… így három r-rel. Remekül szerkesztett programfüzetből lehet tájékozódni. Annyi a lehetőség az egy hét alatt, hogy bizony alaposan fel kell készülni, ha nem akarunk valami fontosról lemaradni. A pompás, szívet-lelket melengető, profi kiállítású nyitógálát a Magyar Operában rendezik meg. Igaz, pótszéken, de megnéztem. Visszafogottan elegáns ám sokat mondó megnyitó beszédek sorával volt teletűzdelve a műsor. Az alaphangot az elsőként megszólított Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi népzenekutató adta meg: „addig vagyunk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk”. Utána megszólalt többek között az itteni magyar konzul, a polgármester képviselője, majd a két emblematikus erdélyi politikus, Kelemen Hunor és Tőkés László. A műsor végén ők ketten példamutatóan közösen húzták meg az Opera előterében felállított kis harangot. Tartsunk össze! – volt az üzenet.
A műsorban a környék jelentős néptánc együttesei és zenekarai mutatták be Erdély művészetét. A széki táncok autentikus előadásában a poén az volt, hogy egy rendőr (vagyis annak öltözött táncos) is bejött közéjük – emlékeztetvén a 30-40 évvel ezelőtti időkre. De aztán ez a rendőr felkért egy leányt és a többiekkel együtt ropta. Rendben van ez így! Fellépett a televízió révén immár nálunk is jól ismert Harmadik zenekar, a Zurboló táncegyüttes is.
A záró fergeteges kalotaszegi táncrend prímásai a kolozsvári zenészeken kívül Varga István „Csipás” és ifj. Fodor Sándor „Neti” voltak: a mai népzenetörténet legjelentősebb képviselői álltak a színpadon.
A műsor után a fellépők és a közönség egy része átvonult a Heltai Folk-kocsmába. Ez a hely az itteni fiatalok fontos találkozóhelye, több helyiségben, és ha az idő engedi az udvaron is zeng a muzsika és szól a csizma vagy a nadrágszár. Tapintható a hagyomány: ezek a tizen-huszonéves emberek nem videóról, nem elbeszélésből vagy könyvekből, de saját bőrükön keresztül szívták magukba a mulatás tudományát. Igen, tudományt. Ezt csak az érti, aki nem tud felszabadulni (akár alkohol nélkül is) a hegedű hangjától, akit a közös éneklés sosem kerít hatalmába. Ezek a fiatalok látták apjuktól, nagyapjuktól hogyan is működik ez. Hogyan kell nótát rendelni, hogyan kell feltűzni a bankót Neti Sanyika vonójának végére, hogyan kell egymásra vagy éppen a kiszemelt leányra kacsintani a szöveg adott pillanatában. Aztán a hajnalik, keservesek után a prímás belecsapott a csárdásba. Egy szempillantás alatt telt meg a terem táncoló párokkal, de olyan gyorsan, hogy aki egy kicsit még vívódott, bizony alig talált annyi helyet magának, ahol a lányt meg is lehet forgatni. A másik teremben palatkai tánc ment, szép komótosan kezdve, jól elnyújtva, majd szinte a végletekig fokozva a tempót. A párok sorban adták át egymásnak a zenekar előtti kis területet: mindenki megmutathatta mit tud. Elismerik egymást!
Ezidőre esett a 15. Szent István-napi Néptánctalálkozó bevezetője is, az ide érkezett külföldi néptánc együttesek nemcsak a Főtéren, a Mátyás szobor alatt, de a környező falvakban is tartottak bemutatókat. De volt itt kiállítás (Thorma János festményei, iparművészeti ruhák, fotók, a kolozsvári grafikai iskola remekei), voltak könyvbemutatók, filmnapok, beszélgetések, de még pszichológiai tanácsadás is.
Nyitva állt a Szent Mihály templom tornya is az érdeklődők előtt, 280 lépcsőn keresztül lehetett ide feljutni, itt-ott szinte bujkálva. A merészebbje beállhatott (igaz, ez nem ajánlott) a harangok alá, s ha ezek negyedóránként megkondulnak, átjárja az ember testét a hang ereje.
Megújult a Farkas utca nevezetessége, a felújított Szent György szobrot ünnepélyesen adta át a város vezetése. Volt orgona maraton, Kolozsvár híres kitűnő hangú orgonáiról és remek játékosairól.
Ha már Kolozsváron járunk, érdemes egy kicsit Észak felé venni az irányt: Dés illetve Szamosújvár felé menet érkezünk néhány km megtétele után Válaszútra. A falu szinte összenőtt Bonchidával, ahol a híres Bánffy kastély látható. Ma már örömmel tapasztalhatjuk, hogy a jobb napokat látott épület együttes hogyan kezdi lassanként visszanyerni régi kecses alakját. A tetőt rendbehozták, belül is alakul, komoly támogatások kellenek még a meglévők mellé, hogy újra azt láthassuk, amit a világégés előtt lehetett.
Válaszút Kallós Zoltán otthona, az ő személyisége és a háza köré települt a Kallós Zoltán Alapítvány intézmény rendszere. Van itt szórványban élő magyar gyermekeknek iskola, kollégium, de van szakkönyvtár, közművelődési központ és világhírű néprajzi gyűjtemény is. A múzeum darabjait Zoli bácsi gyűjtötte, egy-egy falu ruhái, bútorai, tárgyai, művészeti alkotásai kaptak egy-egy szobát. Az emeleten moldvai valamint román kincseket nézhetünk meg. Ha jó időben megyünk, maga Kallós Zoltán visz végig, érdemes figyelni rá!
A nyár itt a népművészeti táborok ideje. Van itt honismereti, tehetséggondozó tábor szórvány-vidéki gyerekeknek,népzene, néptánc és kézműves tábor különféle korosztályoknak, alkotó tábor családok részére, valamint a leghíresebb, a Nemzetközi Népzene és Néptánctábor felnőttek részére. Mindezekhez gyakran kapcsolódnak népzene-népdal vetélkedők. Én a nagy tábort csíptem el, az utolsó napot töltöttem ott, immár nem először. Ilyenkor hagyományosan erdélyi töltött káposzta a vacsora, majd a teljes társaság levonul a falu művelődési házába, ahol mindenki megmutatja mit tanult a héten. A hegedűsökkel Kodoba Florin magyarpalatkai prímás foglalkozott. Florin nem a hegedűjével muzsikál: zene az egész teste, nem választható szét a játékos a hangszertől. Amerikai, holland és ki tudja még milyen nemzetiségű emberek figyelték a tanítását. A táncosok is bemutatkoztak, jól látszott: a kor nem számít! Volt itt ősz hajú kezdő is.
A műsor után hajnalig tartott a mulatság. Több helyszínen, többféle zenére lehetett táncolni. Az egyik szünetben megjelent néhány muzsikus, akik a palatkai zenekar másodhegedűsének eljátszották a széki születésnapi köszöntőt. A zenész bizony könnyezve hallgatta! Hamarosan került még egy születésnapos, így már ketten sírtak. Ezután a zenészek folytatták, virtuóz cigány férfitáncot, csingerálást húztak, amire a palatkai legények mutatták meg, milyen is az, amikor az ember lábában nincsenek izületek! Hihetetlen tánc kerekedett egy nem mindennapi helyzetben: magyar ember húzta a cigánynak a talpalávalót. Azt hiszem, életemben sem láttam ehhez fogható virtuozitást.
Mindig az, most különösen nehéz volt elhagyni Erdélyt. Sütött az augusztusi nap százágra, talán marasztalni akart…
Fehér Anikó
Dalok földje
Kihagyhatatlan vidék, amiről elsőként az énekmondóik jutnak eszünkbe
Ahol a polgármester vendégcsalogató írásában azt olvashatjuk, hogy rendkívül büszkék a hagyományaikra, a kultúrájukra, az örökségükre, és örömmel üdvözölnek minden olyan kezdeményezést, amely segít ezt terjeszteni a föld más részein, ott érdemes megállni. Érdemes ott szétnézni, hátha van ezen kívül más is, amit utánozni lehet.
A ma már elkerülhetetlen amszterdami átszállással repültem Cardiffba, Wales – vagy ahogyan saját nyelvükön mondják: Cymru (kiejtése messze eltér a leírttól) fővárosába. Állítólag a lakosságnak csak töredéke beszéli a walesi nyelvet, mégis minden két nyelven van kiírva. A nyelv egyébként angolul remekül beszélők számára is teljességgel érthetetlen. Igen, a hagyományok itt rendkívül fontosak. Cardiff mintegy 320.000 lakosával a környék legnagyobb városa, némiképp hasonlít a mi fővárosunkra, ezt is egy folyó szeli ketté, a Taff. Jellegzetesség itt is a vár, melyet sokat megélt római romokra épített újjá egy gazdag família, a Bute-ok, romantikus Viktoriánus stílusban, 1903-ban.
Feszes hangulatú, konok kastély, az ember szebbet, finomabbat várna. Katonai múzeum van az alsó szintjén, ami a 2. világháborús bunkerekhez vezet. Ez is olyan, mint a Budai vár alatti kórház. Pár terem van berendezve, körbejárható a várfal, hihetetlenül magas lépcsőkkel. Megjártam.
A városi rangot is a 20. század elején kapta meg Cardiff, 1955-ben lett Wales fővárosa. Igazából a közelben lévő szénbányáknak köszönhetően népesedett be az idők folyamán. Az iparosodás követeztében kikötője is egyre fontosabbá és jelentősebbé vált. 2008-ban Európa kulturális fővárosa volt, ami megalapozta azt a tényt, hogy azóta is a kultúra központjának tartják.
A kastély mögötti kert is a családról kapta a nevét: Bute park. Futókkal, sétálókkal van tele, oldalán a folyó, és még tanulni is lehet itt, pl. várostörténetet. A Nemzeti Múzeum közvetlenül a városháza szomszédságában van, s igazán nem kell csodálkozni azon, hogy a két impozáns épületet is gyönyörűen kezelt kert, sétálóknak való park veszi körül. A Múzeumban történeti és festészeti kiállítás van a kortárs iparművészet megjelenítése mellett.
A város híres üzleteiről, messze földről járnak ide vásárlók. A vintage, second hand üzletektől kezdve az elesetteknek gyűjtő utcai kipakolásokon keresztül a kínai üzleten át a világmárkákat árusító rendkívül elegáns szalonokon keresztül a tipikus, a világon mindenütt egyforma plaza jellegű üzlet komplexumokig minden van itt. A plaza valóban mindenütt egyforma, itt az a furcsa, hogy rengeteg van belőle, a belváros szívében is. És ezek mégsem hivalkodóak. Belesimulnak a környezetbe, nem önálló épületek, hanem árkádokkal összeépített, a folyamatosságot megtartó, kívülről gyakran szinte észrevehetetlen helyek.
A város két párhuzamos főutcája egyaránt a kastélyhoz tart, az utat lehetetlen nem megszakítani egy-egy beüléssel a számtalan csalogató kávézóba, kis étterembe.
Cardiff városának szimbóluma a vörös sárkány, vagy ahogyan itt írják: Y Ddraig Goch. A sárkány Wales zászlóján is ott van, pontosan nem tudni ennek mi az oka, két történet is él erről.
Megnéztem a helytörténeti múzeumot is, neve sokatmondó: Cardiff story. Minden interaktív, lehet tapogatni, nyomkodni. Könnyebben megérthető a történelem ebben a formában, s ez vonzza a látogatót!
Azon, hogy az éjszakai buszon mellém huppanó ember azonnal bemutatkozik és névjegyet ad, igazán nem kell csodálkozni. Itt most mindenkinek egy rugóra járt az agya, és ez ittlétem fő oka is: az évente megrendezendő világzenei vásár, ami tavaly Theszalonikiben volt, jövőre Santiago de Compostelában lesz. Az esemény mindig októberben van, és jelen van rajta a gyakran félreértelmezett jelentésű, sokak által eleve reménytelen jelentőségű ún. worldmusic, vagyis a világzene minden jelentős előadója, kiadója, producere. Hogy mi is a jelentése ennek a műfajnak, kik tartoznak ide, most nem mesélem el, mert nem végeznénk lapzártáig. Legyen itt most elég annyi, hogy kiadók és koncert szervezők raja válogatja, kinek-kinek más a kifejezés értelme. Általában valamiféle népzenei alapra épülő, ám sok más műfajból ismert zenei elemet is tartalmazó, mindenképpen a keveredésekre épülő, éppen ezért általában a tömegek számára könnyebben emészthető és értelmezhető műfajól, vagy inkább műfaj együttesről van szó. Ám mindezek ellenére senki ne lepődjön meg azon, ha a Muzsikás együttest a világzenei listákon látja szerepelni.
A WOMEX nyitógálájának a város nem túl régi büszkesége, a Millennium Centre adott otthont. Építészeti szempontból nagy bravúr, hatalmas, lélegzetelállító épület, rézlapok fedik. Nemcsak kulturális központ, de ez ad otthont az operának is.
A megnyitó beszédeket az előtérben tartották, a meyer - igazi polgármester - olyan, mint a mesekönyvekben. Hatalmas lánc a nyakában, öreg, tiszteletet parancsoló. Beszélt még a fesztivál igazgatója is. Utána mentünk be a terembe, ami monumentális, gyönyörű. Mivel a szerkezete, a fő díszítő elemei fából vannak, kissé a mi MÜPÁ-nkra emlékeztet. Ötszintes, több ezer ember fér el benne. A nyitókoncert címe az azt előadó együttes neve volt: A dalok földje. A perfekt rendezésű gálán a színpadon megelevenedett Wales muzsikája.
A Land of songs nevű zenekar szószólója az egyik hegedűs lány volt. Engem nagyon magával ragadott az egész, tetszett, de sokan voltak, akik nem szerették. Érthető, hisz műfajok keveredtek: volt itt tradicionális zene, kórus, balett, sztepp tánc, minden. De olyan finom érzékenységgel volt mindez felfűzve, ami nem hagyja az embert békén. Remek, gyönyörűen tervezett és remekül szerkesztett műsorfüzet járt mellé, én mindent elolvastam, néha a telefonommal. Az előadás fénypontja a tradicionális hangszerek megszólalása volt: hallottuk a klasszikus, kisméretű kelta hárfát, a pibgon nevű, mindkét végén állati szarvban végződő fúvós hangszert, a dudát és a szintén kiejthetetlen nevű hangszert, a chrwth-ot. Ez tulajdonképpen hegedű, de téglatest alakú, a bal kéz játszórésze egy keretben van. Emiatt a húrok szélesebben, nagyobb területen fekhetnek, nagyobb teret adva ezzel a többszólamúságnak. A wales-i zene mély gyökerű, mégis zöld hajtás – tartják. A színpadon hallottuk az Arany János által is megénekelt bárdok nyolc szótagú sorokból álló énekét, háromszólamú autentikus karácsonyi carol-okat, láttunk sztepp táncot, magas tetejű kalapban lévő nőktől – s mindez vegyítve volt kortárs balettel, kórussal és egy indiai-walesi fúziós zenekar játékával. De a mondanivaló végig egy volt: szeretünk Wales!
Utána beszélgetés, fogadás, rengeteg ismerős, a legtöbbet hallott mondat a nice to meet you... Rengeteg szendvics meg harapnivaló is volt, pl. a vidék legjelentősebb étele, a báránysült. Igazán nem csodálkoztam azon, hogy a teljes színpompás, gyönyörűen megrendezett, látványos előadást másnap a BBC 3 televízióban elejétől végig megnézhettem, feliratozva, némi irányító szöveggel fűszerezve.
Maga a vásár a Motorpoint Arénában volt, standokkal, asztalokkal, lemezekkel a kézben sétáló gondterhelt zenészekkel és producerekkel, akik azért bármikor képesek voltak mosolyogni vagy dalra fakadni. Üzletek köttetnek itt, komoly felkérések jutnak el a szerencsésekhez. Az idén Magyarországot a Vojasa cigány együttes képviselte. Délutánonként fogadások, kóstolók, minden ország hozza a magáét… Én kóstoltam perui koktélt, japán bort, norvég rénszarvas kolbászt, majd malajziai mangó pürét. És ez csak a kezdet volt…
Az esernyőt nem érdemes kitenni a táskából, a legváratlanabb pillanatokban eredhet el az eső. Ellenére annak, hogy a statisztikák szerint Cardiffban nagyobb a napsütéses órák száma mint Milánóban. Összetartó, a történelmére büszke, hagyományőrző népnél jártam. Jól éreztem magam köztük.
Fehér Anikó:
Mindenki tud muzsikálni!
avagy Csak két napot voltam ott, mégis felléptem…
A Franciaországi Nantes 2004-ben a Times magazin értékelése szerint Európa legélhetőbb városa volt. A Loire folyó két partjára és szigeteire épült város valóban kedves, lassú, és nagyon francia. Mintegy 50 km-re van az Atlanti óceántól, kérdésemre, hogyan juthatnék a torkolathoz természetesen így válaszoltak: biciglivel…
Nos, ha ezt nem is tehettem meg főleg időhiány miatt, azért sikerült szétnézni. Kicsit álmosnak tűnik itt minden, ráadásul kora délután nagyrészt bezárnak az éttermek, vagy legalábbis ennivalót nem szolgálnak ki egészen vacsoráig. Kötelező a szieszta, persze. Ebédidőben azonban az igazi francia étterembe megy, a munkahelyéhez közel, ahol az olcsó napi menü az összes ételt tartalmazza, ami az étlapon van, és egy pohárka bor mindenképp jár mellé.
Ez a terület, Bretagne, nevét a Brit-szigetek római nevétől való megkülönböztetése miatt kapta. Időszámításunk kezdete előtt nem sokkal kelta törzsek vándoroltak ide. Később Julius Caesar elfoglalta, és Armorica néven a Római Birodalom tartományává tette. Az 5-6. században Délnyugat-Britanniából keresztény bretonok települtek át a területre – innen a neve.
Később normann uralom alá került a félsziget, majd a százéves háború után ismét francia fennhatóság alá került.
II. Ferenc (1433-1488), Bretagne uralkodó hercege I. Miksával együtt harcolt a franciák ellen, de vereségük után Ferencnek alá kellett írnia a verger-i békét 1487. augusztus 10-én. Ezután Ferenc lányai csak a francia király engedélyével házasodhatnak. Mivel lánya és utóda Bretagne-i Anna (1477-1514) engedély nélkül ment hozzá Miksához, VIII. Károly francia király meghódította Rennes-t, ahol Anna tartózkodott, és elvette őt 1491. december 6-án, annak ellenére, hogy Anna már férjnél volt, ő maga pedig jegyes. Bretagne ezzel elveszítette függetlenségét, ám miután Károly meghalt, Anna megpróbálta visszanyerni az önállóságot, annak ellenére, hogy hozzá kellett mennie – megint csak egy szerződés miatt – XII. Lajoshoz, Károly utódjához. Anna idősebbik lányát, Claude-ot, próbálta Bretagne hercegnőjévé tenni egy V. Károly német-római császárral való házassággal, de Lajos angoulême-i Ferencet tette meg örökösévé, és Claude-ot hozzáadták feleségül, így Bretagne 1532-ben végleg elveszítette függetlenségét. (A wikipediából)
A bonyodalmas és szomorú történet egyik szép emléke a város főterén álló Szent Péter és Pál katedrálisban látható síremlék, melyben II. Ferenc és felesége nyugszik. A tragikus sorsú leány, Anna emeltette. A márvány síremlék körül szobrok állnak, az erények, bűnök, erő, jámborság szimbólumai.
A város másik érdekessége a Château Ducal – II. Ferenc bretagne-i herceg által építtetett vár. A széles, gyönyörű színű, különböző fajtájú vadkacsákkal teli várárok felett valaha felvonóhíd volt. A kapubejáratot két torony őrzi, a déli a Tour de le Boulangerie a hercegi palota része, később börtön volt, éppúgy, mint a délebbre fekvő Jakobinusok tornya. A hatalmas belső udvaron áll a Grand Gouvernement, a hercegi palota, amely később Nantes kormányzójának székhelye volt.
Az épületben történeti múzeum van, amely azon kívül, hogy szinte minden csak franciául van kiírva, tökéletes. Hibátlan a világítás, a tárgyak egymásutánja, a hangulat. Az egyik teremben pl. meghallgathatjuk a Bretagne-i Anna halálára írott kórusművet korhű előadásban. De nem csak halljuk, hanem láthatjuk is a kottát, két módon is egyszerre. A digitális kijelzőn öt sorban megy a mű: korabeli notációval a négy szólam külön-külön, majd alul a mai szokás szerinti, összeírt négyszólamú letét. És piros vonal jelzi mind az öt helyen, éppen hol tartunk. Zenészeknek veszélyes, lehetetlen nem vele énekelni.
A város szülötte Jules Verne (1828-1905) is, a kifogyhatatlan erejű író. Az életét bemutató múzeum a folyóra néz. Verne sosem lakott itt valójában, így a ház a kor hangulatát idézi mindössze.
Az egyik híd torkolatánál érdekes torony hívja fel magára a figyelmet. Benéztem, kávézó, étterem és könyvtár fogadott a földszintjén. Kiderült, hogy ez egy egykori kekszgyár maradványa. Nantes híres a kekszéről, mely vajas, édes és omlós. Itt a LU nevűt gyártották.
A Lefèvre-Utile gyárat 1846-ban alapította Jean-Romain Lefèvre. Korábban a kekszet Angliából importálták. A név két kezdőbetű: Lefevre felesége Pauline-Isabelle Utile volt. 2007-ben a LU márkát a Kraft Foods vásárolta meg. Az egykori gyár helyén most kiállítás és közösségi terek vannak.
Nem messze ettől található a Kongresszusi Központ, amely harmadik alkalommal ad helyet az Eurofonik Fesztiválnak. Április 11-én és 12-én rendezték meg az idén, a szervezők a város önkormányzata és maga a helyszínt biztosító Kongresszusi Központ. Világzene és népzene volt a fő irány.
Elsősorban francia zenészek voltak jelen, de hallottunk muzsikát Bulgáriából, az Egyesült Királyságból, Norvégiából, Mongóliából is. A két nap estéjén, egészen éjszakába nyúlóan mentek a koncertek, három helyszínen. Két nagy előadóteremben, valamint a Központ aulájában. Ez a helyiség akkora, hogy hatalmas, hosszú mozgólépcsőkön lehet innen ki- és bemenni. Itt nem voltak székek, mindenki táncolhatott, mozoghatott, jöhetett mehetett a zene alatt. A két teremben szokványos koncertek folytak.
Ezek mellett délutánonként különféle eseményeken vehettünk részt. Gyerekeknek szólt a hangszer készítő foglalkozás, különféle természetes anyagokból. Fűzfavessző, levélkék, gallyak szólaltak meg az ügyes kis kezek nyomán. Nos, íme a közönségnevelés!
Hangszer kiállítás és vásár is volt: dudákat, tekerőket, nyckelhárfát és lantféléket lehetett vásárolni, kipróbálni. Én a nyckelhárfára voksoltam, nem is tudtam, hogy négy játszósora van, mondhatni, négy manuálos…
Igen csábító volt a kórus is. El sem tudtam képzelni hogyan lehet kétszer 45 perc alatt ilyet csinálni. A dolog testi bemelegítéssel kezdődött. Testkörzés, kéznyújtás, majd a hangunk bemelegítése különféle üvöltözésekkel. Ez után a vezető, egy francia férfi, hallás után megtanított pár sort egy oxitan dalból. Majd kiosztotta a szöveget is. Három szólamra oszlottunk, megtanultuk a szólamokat. Persze, ebben a világban szinte minden tercelve megy… Majd egy olasz dallamocska és egy ukrán népdal következett. És megtanultuk mindet, elő is adtuk a színpadon.
A koncerteken ismert és újabban felfedezett zenekarok, énekesek egymást váltva jelentek meg.
Nagy sikert aratott a Les freres Guichen nevű breton zenekar, mely két gitárosból és egy harmonikásból áll, bejárták már a világot. Zenéjükre a nagyteremben mindenki táncra perdült, a kabátokat, táskákat egy kupacba dobálva, önfeledt mulatság kezdődött. Tangót játszott, meglepetésünkre leginkább kottából a Trio Parilla libre, majd a beat boksz-ról híres Krismenn & Alem lépett fel fergeteges hangulatot teremtve.
A Violons Barbares egy gadulkán játszó bolgár fiúból, egy dorombéneket is előadó, mongol vonós hangszeren játszó mongol zenészből és egy ütőhangszeres játékosból áll.
Szerette a közönség a Flook-ot, a Le Grand Barouf állva tekerőző játékosát, Danyel Waro-t, a kitűnően éneklő, hatalmas aurájú énekest, Sam lee-t, a norvég, zeneakadémiát is végzett Unni Lovlid-ot is.
A fesztivál egyenlőre két napos, ám szeretnék kiterjeszteni térben és időben egyaránt.