Beszélgetés Budai Ilona népdalénekessel


2002. április 3-a, este 6 óra. Zsúfolt terem a Semmelweis utcai Magyarok Házában. Minden hely, de még a pótszékek is foglaltak. Az ajtókban is állnak. A színpad hátsó falán kézzel hímzett falikép, rajta két évszám: 1972-2002. Virágokkal keretezett nagy-Magyarország sziluett, benne szerényen meghúzódó mai kis hazánk. Budai Ilona 30 éves énekesi pályáját ünnepli, köszöntik őt határon túliak és inneniek.
Budai Ilona: Igazából nem 30 éve énekelek, hanem 35. De miután 1972. május 19-én kaptam az Országos Filharmóniától a működési engedélyemet, 4828/72-es számmal, úgy gondoltam, ez így tisztességes. Attól az évtől számítom, hogy hivatalosan is énekelhettem ebben az országban.
Fehér Anikó: Amit te csinálsz, az számomra több mint éneklés. Mindig érzek mögötte valami mást, ami nemcsak a természeti kezdőképekről és nemcsak a pentatóniáról szól…
B. I.: Eleinte arról szólt. Aztán, ahogy az ember idősödik, és látja maga körül a világot, találkozik emberekkel, könyveket forgat és olvas, járja az országot, járja a határon túli falvakat, településeket, járja az európai magyar klubokat, rájön, hogy óhatatlanul egyfajta felelősséggel kell gondolkodnia. Egy ideig valóban csak énekeltem. Ezt nem sajnálom, nem is titkolom. Aztán elkezdtem beszélni is, mert rájöttem, hogy olyan hiányok vannak a gyerekeink, de még a felnőttek tudatában, agyában, szívében is, ami döbbenetes. Így én már a 80-as években elkezdtem beszélni arról, hogy nemcsak itt élnek magyarok, hanem volt egy Trianon is. Elkezdtem beszélni arról, hogy mennyire fontos, hogy ez a magyar nyelv megmaradjon, és ilyen gyönyörűnek maradjon meg és hogy ne használjunk annyi idegen szót. Azután elkezdtem beszélni az iskolákban arról, hogy miért adunk mi annyi idegen nevet a gyerekeinknek, miért fontos az nekünk, hogy francia, német, olasz nevű gyerekeink legyenek, mikor annyi szép magyar név van. Miért fontos az nekünk, hogy az az ország, ahol élünk, az a hazánk. Legyünk erre büszkék! A történelmünkre, a múltunkra, mert csak így léphetünk előre, és csak így lehet jövőnk, hogyha ezeket az értékeinket, amiket az őseinktől kaptunk – anyanyelvünket, a dalainkat, a táncainkat, a cserépkorsóinkat, a szőtteseinket – megbecsüljük. Ha ezeket megtagadjuk, elfeledjük, akkor a nép nem élhet meg. Akkor az a nép pusztulásra van ítélve. Én ezekről a dolgokról kezdtem el beszélni a népdalok kapcsán. Úgy láttam, az emberek nem figyelnek ezekre. Így aztán ez a két dolog együtt teszi ki a műsoraimat.
F. A.: Én is azt hiszem, hogy az a jó és szerencsés életpálya, ha valaki a szakmáján belül tudja megvalósítani azt, amire hivatott, és amire legbelül gondol. Amit Te csinálsz, manapság nem eléggé „divatos”. Nem érzed-e azt időnként, hogy árral szemben úszol?
B. I.: Hogyha én nem csinálom, akkor ki csinálja? Hogyha mi nem csináljuk, akkor ki csinálja? Én úgy érzem, hogy minden kicsi lépés – még az árral szemben is – lépés. Azért nemcsak én vagyok egyedül ebben az országban, aki ezekről a dolgokról mer felelősen beszélni és próbál eszerint élni és gondolkodni is. Azt szoktam mondani, hogy az Isten nem véletlenül teremtett bennünket magyarnak, pont ide, Európa közepére. Azt hiszem, hogy ez feladat. Küldetése van ennek a népnek, és hogyha én ehhez, az én kicsi életemmel és az én érzéseimmel egy ici-picit hozzá tudok tenni, akkor már nem éltem hiába.
F. A.: Köztudott, hogy Európa közepe valahol a Kárpátalján van, bennünket gyakran mégis kelet-európainak tartanak. Gyakran beszélünk arról is, hogy Európába tartunk. Uniformizálódunk kívül-belül, kezdenek elmosódni a nemzeti jellegek…
B.I.: Én azt szoktam mondani, hogy engem ne vigyen senki Európába, mert én ott vagyok. Az én népem Európában volt és ott is marad, tehát nekünk nem kell bemenni oda. Az, hogy egy Unióhoz fogunk csatlakozni, nem baj, amíg meg tudjuk őrizni a nyelvünket, a kultúránkat. Ez az egyetlen dolog egyébként, amire kíváncsi a világ. Ha ezt meg tudjuk őrizni - a magyar lelkünket -, akkor jöhet ide bármilyen globalizált világ. Ez az egyetlen, ami megtartott bennünket 1100 esztendőn keresztül. Ettől ez az egész olyan színt kap, amire más népek is odafigyelnek. Igenis be kell menni az Unióba, de a színeinket nem szabad elveszíteni, az arcunkat nem szabad feladni. Annyi szépség, érték van körülöttünk, ami kitarthat még vagy ezer évig és megtarthat bennünket. Persze, hogy kell a számítógép, a technika, kell nyelveket tanulni, menjünk világot látni, de vigyázni kell a jövő generációk lelkére is. Gondoljunk csak a heti egy énekórákra, rajz órákra! Jobban oda kellene erre figyelni! Nehogy átessünk a ló túloldalára! Japán vendégeink mondták, hogy náluk legtöbbet a berepülő pilóták keresnek. De utána közvetlenül a pedagógusok jönnek.
F. A.: Most is van a ruhádon egy darabka nemzeti színű szalag. Megjelenésed is mindig sugallja, sejteti, honnan jössz, mit képviselsz. Fontosak számodra ezek a külsőségek is?
B. I. Igen fontosak! Ez is egy vállalás. Ez is lehet egy kötődést adó erő. Az én táskámon mindig volt egy pici nemzeti színű szalag, de a kabátomon is hordok ilyet, mert én úgy érzem, hogy itt itthon vagyok, ezt nem kell szégyellni.Én itthon vagyok, nekem ez a hazám, nekem a piros-fehér zöld nagyon sokat jelent. Jelenti azt a sok vért, ami ezért a földért és ezért a népért kiontódott, jelenti a tisztességet, gerincességet és a becsületességet, amit ez a nép képvisel számomra, és jelenti a reménységet – főleg a zöld szín. Gyönyörű színek ezek. Bármi is történjék ebben az országban, mindig viselni fogom, nem fogja tőlem semmilyen külső vagy belső hatalom elvenni.
F. A.: Sokan még ma is ritka különlegességnek tekintik a népzenét, rezervátumként kezelik a népi kultúrát. Mit gondolsz, mikor jön már el végre annak az ideje, hogy a megfelelő helyre tegye mindenki ezt, meglátva a népi kultúra helyét és szerepét a mindennapi életünkben?
B. I.: Bartók nem hiába mondta azt, hogy életének a legszebb napjai voltak azok, amelyeket falun, parasztok között töltött el. Aztán az ezekből a találkozásokból fakadt muzsikát a világ is elismerte.
F. A.: Nagyon széles rétegeket érint az a bizonyos Röpülj Páva mozgalom, amelynek elindításában Neked is igen nagy részed volt. Rengeteg népdalkör, Pávakör működik az országban, magad is támogatsz nem is egyet. Vannak szerencsés, és kevésbé szerencsés körülmények között dolgozók köztük. Mit üzensz azoknak, akik nem állnak olyan jól anyagilag, esetleg a körülményeik, a lehetőségeik sem rózsásak. Miből merítkezzenek, mi tartsa bennük a hitet?
B. I.: Azt hiszem, hogy ezek a kis együttesek, ezek az apró falvakban működő csoportok, ahol szinte semmi más kulturális élet nincs – jártam ilyenekben – ezek fogják átmenteni ezt az országot. Én ezekben az asszonykórusokban, kis zenekarokban hiszek. Ezek fogják nekünk azt a csodát, amit magyar népdalnak hívunk megmenteni. Én csak azt mondom: tartsák föl a fejüket. Csak előre és ne hátra nézzenek. Hátranézve csak annyiban, hogy megérezzék: múlt nélkül nincs jövő. Amit hoztunk, azt őrizni kell. Csodálatos nép fiai vagyunk, és én büszke vagyok minden emberre, aki ma Magyarországon magyar népdalt énekel. Meghajtom előttük a fejem.
Fehér Anikó
2002. április 3-a, este 6 óra. Zsúfolt terem a Semmelweis utcai Magyarok Házában. Minden hely, de még a pótszékek is foglaltak. Az ajtókban is állnak. A színpad hátsó falán kézzel hímzett falikép, rajta két évszám: 1972-2002. Virágokkal keretezett nagy-Magyarország sziluett, benne szerényen meghúzódó mai kis hazánk. Budai Ilona 30 éves énekesi pályáját ünnepli, köszöntik őt határon túliak és inneniek.
Budai Ilona: Igazából nem 30 éve énekelek, hanem 35. De miután 1972. május 19-én kaptam az Országos Filharmóniától a működési engedélyemet, 4828/72-es számmal, úgy gondoltam, ez így tisztességes. Attól az évtől számítom, hogy hivatalosan is énekelhettem ebben az országban.
Fehér Anikó: Amit te csinálsz, az számomra több mint éneklés. Mindig érzek mögötte valami mást, ami nemcsak a természeti kezdőképekről és nemcsak a pentatóniáról szól…
B. I.: Eleinte arról szólt. Aztán, ahogy az ember idősödik, és látja maga körül a világot, találkozik emberekkel, könyveket forgat és olvas, járja az országot, járja a határon túli falvakat, településeket, járja az európai magyar klubokat, rájön, hogy óhatatlanul egyfajta felelősséggel kell gondolkodnia. Egy ideig valóban csak énekeltem. Ezt nem sajnálom, nem is titkolom. Aztán elkezdtem beszélni is, mert rájöttem, hogy olyan hiányok vannak a gyerekeink, de még a felnőttek tudatában, agyában, szívében is, ami döbbenetes. Így én már a 80-as években elkezdtem beszélni arról, hogy nemcsak itt élnek magyarok, hanem volt egy Trianon is. Elkezdtem beszélni arról, hogy mennyire fontos, hogy ez a magyar nyelv megmaradjon, és ilyen gyönyörűnek maradjon meg és hogy ne használjunk annyi idegen szót. Azután elkezdtem beszélni az iskolákban arról, hogy miért adunk mi annyi idegen nevet a gyerekeinknek, miért fontos az nekünk, hogy francia, német, olasz nevű gyerekeink legyenek, mikor annyi szép magyar név van. Miért fontos az nekünk, hogy az az ország, ahol élünk, az a hazánk. Legyünk erre büszkék! A történelmünkre, a múltunkra, mert csak így léphetünk előre, és csak így lehet jövőnk, hogyha ezeket az értékeinket, amiket az őseinktől kaptunk – anyanyelvünket, a dalainkat, a táncainkat, a cserépkorsóinkat, a szőtteseinket – megbecsüljük. Ha ezeket megtagadjuk, elfeledjük, akkor a nép nem élhet meg. Akkor az a nép pusztulásra van ítélve. Én ezekről a dolgokról kezdtem el beszélni a népdalok kapcsán. Úgy láttam, az emberek nem figyelnek ezekre. Így aztán ez a két dolog együtt teszi ki a műsoraimat.
F. A.: Én is azt hiszem, hogy az a jó és szerencsés életpálya, ha valaki a szakmáján belül tudja megvalósítani azt, amire hivatott, és amire legbelül gondol. Amit Te csinálsz, manapság nem eléggé „divatos”. Nem érzed-e azt időnként, hogy árral szemben úszol?
B. I.: Hogyha én nem csinálom, akkor ki csinálja? Hogyha mi nem csináljuk, akkor ki csinálja? Én úgy érzem, hogy minden kicsi lépés – még az árral szemben is – lépés. Azért nemcsak én vagyok egyedül ebben az országban, aki ezekről a dolgokról mer felelősen beszélni és próbál eszerint élni és gondolkodni is. Azt szoktam mondani, hogy az Isten nem véletlenül teremtett bennünket magyarnak, pont ide, Európa közepére. Azt hiszem, hogy ez feladat. Küldetése van ennek a népnek, és hogyha én ehhez, az én kicsi életemmel és az én érzéseimmel egy ici-picit hozzá tudok tenni, akkor már nem éltem hiába.
F. A.: Köztudott, hogy Európa közepe valahol a Kárpátalján van, bennünket gyakran mégis kelet-európainak tartanak. Gyakran beszélünk arról is, hogy Európába tartunk. Uniformizálódunk kívül-belül, kezdenek elmosódni a nemzeti jellegek…
B.I.: Én azt szoktam mondani, hogy engem ne vigyen senki Európába, mert én ott vagyok. Az én népem Európában volt és ott is marad, tehát nekünk nem kell bemenni oda. Az, hogy egy Unióhoz fogunk csatlakozni, nem baj, amíg meg tudjuk őrizni a nyelvünket, a kultúránkat. Ez az egyetlen dolog egyébként, amire kíváncsi a világ. Ha ezt meg tudjuk őrizni - a magyar lelkünket -, akkor jöhet ide bármilyen globalizált világ. Ez az egyetlen, ami megtartott bennünket 1100 esztendőn keresztül. Ettől ez az egész olyan színt kap, amire más népek is odafigyelnek. Igenis be kell menni az Unióba, de a színeinket nem szabad elveszíteni, az arcunkat nem szabad feladni. Annyi szépség, érték van körülöttünk, ami kitarthat még vagy ezer évig és megtarthat bennünket. Persze, hogy kell a számítógép, a technika, kell nyelveket tanulni, menjünk világot látni, de vigyázni kell a jövő generációk lelkére is. Gondoljunk csak a heti egy énekórákra, rajz órákra! Jobban oda kellene erre figyelni! Nehogy átessünk a ló túloldalára! Japán vendégeink mondták, hogy náluk legtöbbet a berepülő pilóták keresnek. De utána közvetlenül a pedagógusok jönnek.
F. A.: Most is van a ruhádon egy darabka nemzeti színű szalag. Megjelenésed is mindig sugallja, sejteti, honnan jössz, mit képviselsz. Fontosak számodra ezek a külsőségek is?
B. I. Igen fontosak! Ez is egy vállalás. Ez is lehet egy kötődést adó erő. Az én táskámon mindig volt egy pici nemzeti színű szalag, de a kabátomon is hordok ilyet, mert én úgy érzem, hogy itt itthon vagyok, ezt nem kell szégyellni.Én itthon vagyok, nekem ez a hazám, nekem a piros-fehér zöld nagyon sokat jelent. Jelenti azt a sok vért, ami ezért a földért és ezért a népért kiontódott, jelenti a tisztességet, gerincességet és a becsületességet, amit ez a nép képvisel számomra, és jelenti a reménységet – főleg a zöld szín. Gyönyörű színek ezek. Bármi is történjék ebben az országban, mindig viselni fogom, nem fogja tőlem semmilyen külső vagy belső hatalom elvenni.
F. A.: Sokan még ma is ritka különlegességnek tekintik a népzenét, rezervátumként kezelik a népi kultúrát. Mit gondolsz, mikor jön már el végre annak az ideje, hogy a megfelelő helyre tegye mindenki ezt, meglátva a népi kultúra helyét és szerepét a mindennapi életünkben?
B. I.: Bartók nem hiába mondta azt, hogy életének a legszebb napjai voltak azok, amelyeket falun, parasztok között töltött el. Aztán az ezekből a találkozásokból fakadt muzsikát a világ is elismerte.
F. A.: Nagyon széles rétegeket érint az a bizonyos Röpülj Páva mozgalom, amelynek elindításában Neked is igen nagy részed volt. Rengeteg népdalkör, Pávakör működik az országban, magad is támogatsz nem is egyet. Vannak szerencsés, és kevésbé szerencsés körülmények között dolgozók köztük. Mit üzensz azoknak, akik nem állnak olyan jól anyagilag, esetleg a körülményeik, a lehetőségeik sem rózsásak. Miből merítkezzenek, mi tartsa bennük a hitet?
B. I.: Azt hiszem, hogy ezek a kis együttesek, ezek az apró falvakban működő csoportok, ahol szinte semmi más kulturális élet nincs – jártam ilyenekben – ezek fogják átmenteni ezt az országot. Én ezekben az asszonykórusokban, kis zenekarokban hiszek. Ezek fogják nekünk azt a csodát, amit magyar népdalnak hívunk megmenteni. Én csak azt mondom: tartsák föl a fejüket. Csak előre és ne hátra nézzenek. Hátranézve csak annyiban, hogy megérezzék: múlt nélkül nincs jövő. Amit hoztunk, azt őrizni kell. Csodálatos nép fiai vagyunk, és én büszke vagyok minden emberre, aki ma Magyarországon magyar népdalt énekel. Meghajtom előttük a fejem.

Három mondat, ami meghatározta a sorsomat:

"Ülj le, ahol énekelnek, daluk nincs a rossz embereknek."
Goethe

"A népdalhoz a legrövidebb út a zenei műveltségen át vezet."
Kodály Zoltán

"...nincs mód nem menni ahova te küldtél."
Babits Mihály: Jónás könyve

 

kottak

orgona

Oldalunk "sütiket" használ

Oldalunkon "sütiket" használunk. Ezek közül néhány elengedhetetlen, néhány pedig csak javítja a felhasználói élményt vagy statisztikai célokat szolgál.

Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a "sütik" használatát.